ELSŐ FEJEZET

 

AZ EGYETLEN TUDNIVALÓ A SZERETET

Csak egyetlen leckét kell megtanulni. Azt az egyet azonban el lehet mondani sokféleképpen. A sok közül az egyik, amelyet én személy szerint különösen jelentőségteljesnek érzek, A Csodák Könyvéből való, és így hangzik:

Csak szeretetre taníts, mert szeretet vagy magad is.

Ez a megállapítás jelzi célunkat és az eszközt is, amelynek segítségével elérhetjük. Kimondja, hogy lényegünk a szeretet. Elmondja nekünk, hogyan ismerhetjük föl ezt minden kisebb és nagyobb nehézség ellenére: csak szeretetet adj, csak békére taníts, és saját biztonságod érdekében soha ne folyamodj támadáshoz. Ez az attitudinális gyógyítás legelső, általános alapelve.

Életemben sokszor tévesztettem szem elől ezt az igazságot. Mégis biztató, hogy ez az egyszerű igazság újra meg újra felbukkan. 1975 tavaszán világosabbá vált sok minden, amiben akkoriban kezdtem hinni. Ekkor vettem először kezembe A Csodák Könyvét. Korábban is felismertem már néhány "valóságot", de ezeket a rendkívül kecsegtető tényeket nem rendeztem összefüggő egésszé. Az alább következő néhány mondat összefoglalja mindazt, amit az attitudinális gyógyítás alapelveiből megsejtettem, mielőtt A Csodák Könyvével megismerkedtem volna.

 

Szeretném megosztani veled néhány élményemet, amelyek e következtetések levonására késztettek. Ha bemutatom, hogyan tanultam meg alkalmazni a szeretet leckéjét, remélhetőleg te is képes leszel a saját életedben megtalálni ezeket az összefüggéseket. Életünk bizonyos területein képesek vagyunk tisztán és világosan látunk, és én hiszek abban, hogy ezt az élményt egyszerűen átvihetjük azokra a területekre is, ahol egyelőre a félelem tűnik indokoltnak. Az élet ezt lehetővé teszi számunkra.

 

"A tegnap rémes volt, a ma borzalmas, a holnap pedig még rettenetesebb lesz." Ez volt a családom világszemlélete, amikor kisgyerek voltam. Gyanítom, hogy amikor te fölcseperedtél, körülötted is többé-kevésbé ez az attitűd uralkodhatott. Nemzedékeken át mindannyian belemerevedtünk abba a hitbe, hogy a múlt előrevetíti a jövőt, és hogy a józan ítélőképességű, érett ember, mielőtt terveit elkészítené, alaposan áttanulmányozza a múlt tanulságait. A Csodák Könyve kijelenti, hogy a múlt mindössze egyetlenegy megtanulható leckével szolgál:

Nincs más idő, csupán a Pillanat.

Hisszük, hogy a múlt szabja meg az élet igazi törvényeit, és ez a hit felmérhetetlenül mélyen lakozik tudatunkban; nem is csupán abban nyilvánul meg, hogy igyekszünk befolyásolni az elkövetkezendőket. Szüntelenül a jövő körül járnak gondolataink, és elvárjuk, hogy olyan legyen, mint a múlt. Ábrándozásaink, tervezgetéseink közben a jövőre vetítünk a múltból származó emlékképeket - mégpedig azokat, amelyeket kellemes emlékként őrizgetünk. Azokat, amelyet kényelmetlenek vagy fájdalmasak voltak, igyekszünk kizárni.

Ha így gondolkodunk, voltaképpen nem teszünk egyebet, mint hogy nem gyakorlatiasan, ésszerűen, józanul tekintünk a jövő felé, hanem olyan tudatállapotot idézünk elő, amelynek szinte egyedüli összetevője a félelem. Hitünk szerint életünk eseményeinek rendes menetében nem bízhatunk meg, és mindenkire ellenségként, de legalábbis potenciális fenyegetésként tekintünk. Ez az attitűd aztán azt eredményezi, hogy önmagunkat szerethetetlennek tekintjük. Ez bűntudatot szül, a kiszolgáltatottság érzését, minden iránti bizalmatlanságot. Ennek hatására megpróbáljuk irányításunk alá vonni a valóságot, és önmagunkban csak azokat a képességeket fejlesztjük ki, amelyek a manipulációt segítik elő.

Ezt a hibát természetesen én magam is számtalanszor elkövettem. Másmilyennek mutattam magam a világ előtt, mint amit valóban éreztem. Legbelül esetleg rettegtem az eljövendőktől, de kívül egy tiszteletreméltó, életét szorosan kézben tartó férfi álruháját öltöttem magamra. És mint mindenki, aki álarcot hord, én is elszigeteltnek és meg nem értettnek éreztem magam.

Ha nem érezzük, hogy szeretnek, ha nem érezzük magunkat szeretetreméltónak, többnyire azt a hibát követjük el, hogy a külső körülményeken igyekszünk változtatni, úgy gondolván, hogy azok okozzák boldogtalanságunkat. Ennek érdekében szükségünk van a jövő fogalmára, hiszen vágyunk csak valamikor később teljesedik be. Következésképpen a jelen pillanat veszít értékéből. A jelen pillanathoz képest még a nyomorúságos jövő is vonzóbbnak tűnhetik, ha legalább egy kicsit képesek vagyunk befolyásolni. A boldogság pedig, mivel megköveteli, hogy teljes figyelmünket a jelen pillanatra irányítsuk, ijesztővé válik. Ha valami véletlen folytán bármily csekély mértékű boldogság bekövetkeznék, az ilyen beállítottságú ember azon nyomban gyanakodni kezd. A félelem a boldogtalanságra irányuló vágyat gerjeszt a tudattalanban, hogy továbbra is a jövőre koncentrálhassunk. Valahányszor félelmet érzünk, tévesen azt hisszük, hogy a jelen pillanatban nem szabad átélnünk a szeretet és az öröm érzését.

Nem csoda, ha ezzel az attitűddel azt éreztem, hogy nem szeretnek, sőt nem is vagyok érdemes a szeretetre. Nem vagyok érdemes, mert bűntudat gyötör valami megnevezhetetlen bűn miatt. Attól való féltemben, hogy bűnhődnöm kell, azt hittem, hogy a szeretet feláldozásával elkerülhetem a büntetést. Nincs szükség vallásos neveltetésre ahhoz, hogy valaki azt képzelje: szenvednie kell.

Hibáink elkövetésében nagyon magányosnak érezzük magunkat. Azt képzeljük: bűnünk egyedül a mi vállunkat nyomja. Én úgy éltem meg, hogy engem terhel a világ legnagyobb bűnkészlete, amiből logikusan következett, hogy lépten-nyomon baj leselkedett rám. Az élet valami külső hatalomként tűnt fel előttem, amellyel szemben tehetségem és energiám fölöttébb fogyatékosnak mutatkozott. Az élet - a szó igaz értelmében, a fűszerekkel, az örömökkel, a békével, a harmóniával megáldott élet - mintha csak a többi ember számára lett volna fenntartva. Mivel álarcot viseltem, elhittem, amit a többi ember álarca közölt velem: ők lehetnek boldogok, én nem.

Ez az attitűd azt eredményezte, hogy léteztem ugyan, de nem éltem. Többnyire összetévesztettem a boldogságot a fájdalommal, mert csak a legnagyobb válságok kelős közepében éreztem igazán, hogy élek. Maga a boldogság elérhetetlennek látszott, így ezt az egyetlen módot ismertem az élet megtapasztalására. Mivel pedig a bajok és csapások sorozatban zuhogtak rám, ezt az attitűdöt ráadásul szükségszerűnek kellett látnom. Kiszolgáltatott áldozat voltam.

Életem nagy részében azt hittem, hogy számomra ez az életszemlélet természetes. A szüleimtől örökölt gének és a környezet együttes hatására lettem ilyen, félelmektől és bűntudattól űzött ember, saját működésemtől és érzéseimtől teljesen függetlenül. Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy félelem és szeretet között folyamatosan, pillanatról pillanatra én magam választok. Sok embert ismerek, akik sokkal rosszabb környezetben nőttek fel, mint én, de úgy döntöttek, hogy nem hajlandók megrekedni a múltjukban. Én viszont átvettem szüleimtől az ő életfilozófiájukat, elfogadtam a környezetemben meglévő korlátozásokat.

Ma már világos számomra, hogy mindenki maga határozza meg a hitet, amely szerint él. Azt hisszük, hogy azonosulnunk kell a múltunkkal, holott erről szó sincs. Van más választásunk is. A világot nem a mi szorongásunk tartja össze. Lehet félelem nélkül is élni. Éppúgy, mint ahogy én, te is magad határozol meg mindent, ami történik veled. Ez a tény ne keltsen bűntudatot: ez ad szabadságot, ez teszi lehetővé, hogy megtaláljuk a békét.

Három hónapja voltam szigorló orvos, amikor a fentieket megértettem. 1945-ben, a haditengerészet V-12 egységének tagjaként a Stanford Egyetem orvosi fakultására küldtek, és egy év múlva leszereltek a flottától, hogy folytathassam orvosi tanulmányaimat. Az egyetemen feltűnt, hogy bármilyen betegségről tanultunk, az évfolyam jó egyharmada fölfedezte magán a tüneteit. Nem kevesen ágynak is dőltek vele. Én különösen a tuberkulózistól féltem: meggyőződésemmé vált, hogy tébécét fogok kapni, és belehalok. Szigorló időszakom alatt be is osztottak a tébécés betegek kórtermébe. Ottani időszakom alatt állandó ábrándképpé vált bennem, hogy reggel veszek egy jó nagy levegőt, és a nap hátralévő részében nem lélegzem többet.

Egy éjszaka ügyeletben voltam, amikor sürgősen behívtak a kórterembe egy ötvenéves alkoholista nőhöz, aki a tuberkulózis mellett májcirrózisban is szenvedett. Bevérzett a nyelőcsöve, vért hányt, sokkos állapotba került. A pulzusát alig lehetett kitapintani, vérnyomását a műszer már nem jelezte. Leszívtam a vért a torkából, és szívmasszázst alkalmaztam. Aznap az oxigénlélegeztető nem működött, szájból-szájba lélegeztetéshez kellett folyamodnom, amire kedvezően reagált.

Amikor visszatértem az ügyeleti szobába, a tükörben megláttam, hogy zöld orvosi köpenyem csurom vér. Hirtelen eszembe jutott, hogy az egész kapkodás alatt egyszer sem jutott eszembe félni. Hatalmas tanulság volt ez számomra: ha a segítségnyújtásra koncentrálok, nem érzek félelmet. Az alatt az idő alatt, amíg arra az osztályra voltam beosztva, többször is előfordult, hogy spekulálni kezdtem, mit kaphatok el, mit nem, és a félelem teljesen megbénított. A lecke egyértelmű volt: ha az ember csak azzal foglalkozik, hogy adjon, akkor megszűnik a szorongás. Sok évvel később azt is felismertem, hogy a fájdalom és a tehetetlenség érzése is megszűnik.

 

AZ IGAZSÁG MEGISMÉTLI ÖNMAGÁT

 

Amikor az ember segít valaki máson, nem érez félelmet.

A félelem nem idéz elő pozitív változást. Segítő szándékkal félelmet kelteni: hiba.

Félelmeinket a gyerekek elől nem tudjuk eltitkolni.

Tudatunk tartalma hozzáférhető mindenki, különösen a gyermekek számára; egy bizonyos szinten minden tudat kommunikál az összes többivel.

Nem vagyunk testünkbe börtönözve, nem kötnek bennünket a tárgyi valóság korlátai.

A tudat, mivel élni akar, befolyásolni tudja a betegség lefolyását. Nem létezik visszafordíthatatlan folyamat.

Ha túl sokat foglalkozunk a múlttal, az megzavarja jelenbeli tudatunkat.

Minden helyzet, tűnjék bármily kellemetlennek, mindig szolgál tanulsággal.

Élményeinket belső céljaink határozzák meg. Nem vagyunk a külvilág tehetetlen áldozatai.

A szeretet létezik.

 

Szeretném megosztani veled néhány élményemet, amelyek e következtetések levonására késztettek. Ha bemutatom, hogyan tanultam meg alkalmazni a szeretet leckéjét, remélhetőleg te is képes leszel a saját életedben megtalálni ezeket az összefüggéseket. Életünk bizonyos területein képesek vagyunk tisztán és világosan látunk, és én hiszek abban, hogy ezt az élményt egyszerűen átvihetjük azokra a területekre is, ahol egyelőre a félelem tűnik indokoltnak. Az élet ezt lehetővé teszi számunkra.

 

"A tegnap rémes volt, a ma borzalmas, a holnap pedig még rettenetesebb lesz." Ez volt a családom világszemlélete, amikor kisgyerek voltam. Gyanítom, hogy amikor te fölcseperedtél, körülötted is többé-kevésbé ez az attitűd uralkodhatott. Nemzedékeken át mindannyian belemerevedtünk abba a hitbe, hogy a múlt előrevetíti a jövőt, és hogy a józan ítélőképességű, érett ember, mielőtt terveit elkészítené, alaposan áttanulmányozza a múlt tanulságait. A Csodák Könyve kijelenti, hogy a múlt mindössze egyetlenegy megtanulható leckével szolgál:

Nincs más idő, csupán a Pillanat.

Hisszük, hogy a múlt szabja meg az élet igazi törvényeit, és ez a hit felmérhetetlenül mélyen lakozik tudatunkban; nem is csupán abban nyilvánul meg, hogy igyekszünk befolyásolni az elkövetkezendőket. Szüntelenül a jövő körül járnak gondolataink, és elvárjuk, hogy olyan legyen, mint a múlt. Ábrándozásaink, tervezgetéseink közben a jövőre vetítünk a múltból származó emlékképeket - mégpedig azokat, amelyeket kellemes emlékként őrizgetünk. Azokat, amelyet kényelmetlenek vagy fájdalmasak voltak, igyekszünk kizárni.

Ha így gondolkodunk, voltaképpen nem teszünk egyebet, mint hogy nem gyakorlatiasan, ésszerűen, józanul tekintünk a jövő felé, hanem olyan tudatállapotot idézünk elő, amelynek szinte egyedüli összetevője a félelem. Hitünk szerint életünk eseményeinek rendes menetében nem bízhatunk meg, és mindenkire ellenségként, de legalábbis potenciális fenyegetésként tekintünk. Ez az attitűd aztán azt eredményezi, hogy önmagunkat szerethetetlennek tekintjük. Ez bűntudatot szül, a kiszolgáltatottság érzését, minden iránti bizalmatlanságot. Ennek hatására megpróbáljuk irányításunk alá vonni a valóságot, és önmagunkban csak azokat a képességeket fejlesztjük ki, amelyek a manipulációt segítik elő.

Ezt a hibát természetesen én magam is számtalanszor elkövettem. Másmilyennek mutattam magam a világ előtt, mint amit valóban éreztem. Legbelül esetleg rettegtem az eljövendőktől, de kívül egy tiszteletreméltó, életét szorosan kézben tartó férfi álruháját öltöttem magamra. És mint mindenki, aki álarcot hord, én is elszigeteltnek és meg nem értettnek éreztem magam.

Ha nem érezzük, hogy szeretnek, ha nem érezzük magunkat szeretetreméltónak, többnyire azt a hibát követjük el, hogy a külső körülményeken igyekszünk változtatni, úgy gondolván, hogy azok okozzák boldogtalanságunkat. Ennek érdekében szükségünk van a jövő fogalmára, hiszen vágyunk csak valamikor később teljesedik be. Következésképpen a jelen pillanat veszít értékéből. A jelen pillanathoz képest még a nyomorúságos jövő is vonzóbbnak tűnhetik, ha legalább egy kicsit képesek vagyunk befolyásolni. A boldogság pedig, mivel megköveteli, hogy teljes figyelmünket a jelen pillanatra irányítsuk, ijesztővé válik. Ha valami véletlen folytán bármily csekély mértékű boldogság bekövetkeznék, az ilyen beállítottságú ember azon nyomban gyanakodni kezd. A félelem a boldogtalanságra irányuló vágyat gerjeszt a tudattalanban, hogy továbbra is a jövőre koncentrálhassunk. Valahányszor félelmet érzünk, tévesen azt hisszük, hogy a jelen pillanatban nem szabad átélnünk a szeretet és az öröm érzését.

Nem csoda, ha ezzel az attitűddel azt éreztem, hogy nem szeretnek, sőt nem is vagyok érdemes a szeretetre. Nem vagyok érdemes, mert bűntudat gyötör valami megnevezhetetlen bűn miatt. Attól való féltemben, hogy bűnhődnöm kell, azt hittem, hogy a szeretet feláldozásával elkerülhetem a büntetést. Nincs szükség vallásos neveltetésre ahhoz, hogy valaki azt képzelje: szenvednie kell.

Hibáink elkövetésében nagyon magányosnak érezzük magunkat. Azt képzeljük: bűnünk egyedül a mi vállunkat nyomja. Én úgy éltem meg, hogy engem terhel a világ legnagyobb bűnkészlete, amiből logikusan következett, hogy lépten-nyomon baj leselkedett rám. Az élet valami külső hatalomként tűnt fel előttem, amellyel szemben tehetségem és energiám fölöttébb fogyatékosnak mutatkozott. Az élet - a szó igaz értelmében, a fűszerekkel, az örömökkel, a békével, a harmóniával megáldott élet - mintha csak a többi ember számára lett volna fenntartva. Mivel álarcot viseltem, elhittem, amit a többi ember álarca közölt velem: ők lehetnek boldogok, én nem.

Ez az attitűd azt eredményezte, hogy léteztem ugyan, de nem éltem. Többnyire összetévesztettem a boldogságot a fájdalommal, mert csak a legnagyobb válságok kelős közepében éreztem igazán, hogy élek. Maga a boldogság elérhetetlennek látszott, így ezt az egyetlen módot ismertem az élet megtapasztalására. Mivel pedig a bajok és csapások sorozatban zuhogtak rám, ezt az attitűdöt ráadásul szükségszerűnek kellett látnom. Kiszolgáltatott áldozat voltam.

Életem nagy részében azt hittem, hogy számomra ez az életszemlélet természetes. A szüleimtől örökölt gének és a környezet együttes hatására lettem ilyen, félelmektől és bűntudattól űzött ember, saját működésemtől és érzéseimtől teljesen függetlenül. Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy félelem és szeretet között folyamatosan, pillanatról pillanatra én magam választok. Sok embert ismerek, akik sokkal rosszabb környezetben nőttek fel, mint én, de úgy döntöttek, hogy nem hajlandók megrekedni a múltjukban. Én viszont átvettem szüleimtől az ő életfilozófiájukat, elfogadtam a környezetemben meglévő korlátozásokat.

Ma már világos számomra, hogy mindenki maga határozza meg a hitet, amely szerint él. Azt hisszük, hogy azonosulnunk kell a múltunkkal, holott erről szó sincs. Van más választásunk is. A világot nem a mi szorongásunk tartja össze. Lehet félelem nélkül is élni. Éppúgy, mint ahogy én, te is magad határozol meg mindent, ami történik veled. Ez a tény ne keltsen bűntudatot: ez ad szabadságot, ez teszi lehetővé, hogy megtaláljuk a békét.

Három hónapja voltam szigorló orvos, amikor a fentieket megértettem. 1945-ben, a haditengerészet V-12 egységének tagjaként a Stanford Egyetem orvosi fakultására küldtek, és egy év múlva leszereltek a flottától, hogy folytathassam orvosi tanulmányaimat. Az egyetemen feltűnt, hogy bármilyen betegségről tanultunk, az évfolyam jó egyharmada fölfedezte magán a tüneteit. Nem kevesen ágynak is dőltek vele. Én különösen a tuberkulózistól féltem: meggyőződésemmé vált, hogy tébécét fogok kapni, és belehalok. Szigorló időszakom alatt be is osztottak a tébécés betegek kórtermébe. Ottani időszakom alatt állandó ábrándképpé vált bennem, hogy reggel veszek egy jó nagy levegőt, és a nap hátralévő részében nem lélegzem többet.

Egy éjszaka ügyeletben voltam, amikor sürgősen behívtak a kórterembe egy ötvenéves alkoholista nőhöz, aki a tuberkulózis mellett májcirrózisban is szenvedett. Bevérzett a nyelőcsöve, vért hányt, sokkos állapotba került. A pulzusát alig lehetett kitapintani, vérnyomását a műszer már nem jelezte. Leszívtam a vért a torkából, és szívmasszázst alkalmaztam. Aznap az oxigénlélegeztető nem működött, szájból-szájba lélegeztetéshez kellett folyamodnom, amire kedvezően reagált.

Amikor visszatértem az ügyeleti szobába, a tükörben megláttam, hogy zöld orvosi köpenyem csurom vér. Hirtelen eszembe jutott, hogy az egész kapkodás alatt egyszer sem jutott eszembe félni. Hatalmas tanulság volt ez számomra: ha a segítségnyújtásra koncentrálok, nem érzek félelmet. Az alatt az idő alatt, amíg arra az osztályra voltam beosztva, többször is előfordult, hogy spekulálni kezdtem, mit kaphatok el, mit nem, és a félelem teljesen megbénított. A lecke egyértelmű volt: ha az ember csak azzal foglalkozik, hogy adjon, akkor megszűnik a szorongás. Sok évvel később azt is felismertem, hogy a fájdalom és a tehetetlenség érzése is megszűnik.

AZ IGAZSÁG MEGISMÉTLI ÖNMAGÁT

 

 

Oldal: A szeretet tanítása, első fejezet
A kutyák. A szeretet ereje. - © 2008 - 2024 - angolkonnyen.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat