TIZEDIK FEJEZET

A BÉKÉS MEGOLDÁS

Ha gyakorolni kezdjük a szeretetteljes életszemléletet, változatlanul úgy tűnik majd, hogy nehézségeinknek komoly jelentőségük van, és hogy egyértelműen állást kell foglalnunk a velük kapcsolatos minden egyes kérdésben. Ezek az állásfoglalások aztán utunkban állnak majd, hiszen alapvetően arra törekszünk, hogy ne ítélkezzünk; hogyan lehet hát elejét venni az állásfoglalásoknak? Nyilvánvalóan nem lehet, hacsak vissza nem vonulunk az élettől mindenestül.

Hogy valaki aktívan foglalkozzék valamivel, aminek semmi köze sincs az élet problémáihoz - ezt az ego egyszerűen képtelen megérteni. Amikor azt magyarázom, hogy a Központban nem alkalmazunk terápiát, a legtöbben így válaszolnak: - Aha, értem. Maguk azzal foglalkoznak, hogy a gyerekeknek segítenek hozzászokni a fájdalomhoz és a halálhoz. - Ez valóban logikus feltevés, csakhogy az attitudinális gyógyítás nem ez.

Az attitudinális gyógyítás egy olyan valóság létezését ismeri el, amelynek nincs köze a bajokhoz, gondokhoz, még a tragédiákhoz sincs. Ez a valóság a szeretet. A szeretet akkor jelenik meg, akkor épül be, ha a tudatunk nem foglalkozik többé az élet nyűgével s nyilaival - sem úgy, hogy küzd ellenük, sem úgy, hogy megadja magát. Amikor először ébredünk tudatára, hogy a szeretetnek ilyen vonzata is van, az első, ösztönös reakciónk a zavar. Nem tudjuk, hogyan is viselkedjünk, hiszen hajlamunk arra int, hogy a felismert igazságot mindig próbáljuk meg alkalmazni a gyakorlati életben. A szeretet igazságát persze nem lehet alkalmazni - az csupán arra jó, hogy eltöltse a szívünket. Ha ez megtörtént, már ösztönösen helyesen fogunk cselekedni.

Adva van egy súlyosan beteg gyerekek számára létesített központ, amely nem tűzte ki célul sem a test meggyógyítását, sem a tudat hozzászoktatását a betegség elfogadásához. Az ilyen központ nyilvánvalóan nem várja el a hozzá fordulóktól, hogy ilyen vagy amolyan viselkedést tanúsítsanak. Az attitudinális gyógyítás nem foglalkozik a viselkedéssel; ez olykor zavaró is azok számára, akik elvárnák, hogy állást foglaljunk valamely gyógykezeléssel, rendszerrel, étrenddel vagy pláne kormányzattal kapcsolatban. A mi "állásfoglalásunk" szerint az egyénnek rendelkezésére áll minden eszköz, hogy maga hozza meg döntéseit; nekünk az a dolgunk, hogy segítsük őt és önmagunkat eljutni oda, ahol az erő és a megértés található.

Hogyan hozza meg tehát döntéseit az, aki több szeretettel akar élni? Az attitudinális gyógyítás hatodik alapelve ezzel a kérdéssel foglalkozik.

Döntéseinket úgy hozzuk, hogy a bennünk élő békevágyra hallgatunk.

Nincs jó vagy rossz viselkedés. Az egyetlen érvényes döntés a félelem és a szeretet közötti választás.

KELL LENNIE JOBB ÚTNAK

Gyakran emlegettem ebben a könyvben: döntéseinket általában úgy hozzuk, hogy elbíráljuk az adott helyzetet, és a múlthoz fordulunk tanácsért, mit és hogyan kell megváltoztatnunk. Látszólag mindig a helyzet vagy a benne részt vevő emberek tűnnek megváltoztatandónak. Ha a tanácsot követve figyelmünket a külső kép helyett belső, tudati állapotunkra fordítjuk, ez olyan fokú bizalmat követel, amihez nem vagyunk hozzászokva. De az is nyilvánvaló, hogy ha továbbra is szigorúan a saját múltunk diktálta irányban folytatjuk életünket, akkor semmi új nem találhatja meg benne a helyét. Ha lemondunk az ítélkezésről - vagyis arról, hogy kizárólag a múlton alapuló értékrendet érvényesítsünk -, akkor figyelhetjük meg közvetlenül, hogy mi történik most; akkor fordulhatunk a bennünk lévő másik valóság felé, amely nem kapcsolódik régi tapasztalatainkhoz; akkor szerezhetünk friss benyomásokat. Saját, rövidke előéletünk úgysem teremtette meg a hatalmas bölcsességek kincsestárát. Tulajdonképpen annyi személyes elfogultságot halmoztunk fel mostanáig, a múltunkról őrzött jelenlegi képünk annyira torz, hogy aligha vehetjük hasznát.

Nem tudok erre jobb illusztrációt, mint munkatársnőnk, Aeeshah Ababio történetét. Az ő példája inspirációt jelenthet, hogy személyes előéletünk helyett a boldogság hangjára hallgassunk, amely a szívünkben szól.

Aeeshah sok éven át dolgozott velünk a Központban. Szeretet- és humorérzéke, különleges empatikus készsége sok fiatal és idős ember életének átformálásában segített. És mégis, nem is olyan régen még elképzelhetetlen lett volna számára, hogy fehér emberekkel dolgozzék együtt ilyen szoros közelségben. A következőkben ő maga mondja el, miként ment végbe gondolkodásának gyökeres átalakulása.

Mielőtt A Csodák Könyvét tanulmányozni kezdtem volna, a Fekete Muzulmánok közé tartoztam; abban hittem, hogy a földön élő emberek közül nem mindenki Isten gyermeke. Úgy éreztem: el kell határolnom magam az istentelenektől, és fogalmam sem volt arról, hogy ezzel az attitűddel megfosztom magam Isten jelenlétének teljes átélésétől. Azt hittem: ha Isten célja a testvériség és a felebaráti szeretet lett volna, akkor minden embert az afrikai etnikum képére alkot meg.

Óriási mennyiségű szeretet élt a szívemben, de ezt csupán az emberiség töredéke számára tartogattam; sőt a zűrzavart tovább fokoztam azáltal, hogy ezt tanítottam másoknak is. Egyszerre tanítottam a szeretetet és a félelmet. Azt mondtam a népemnek, hogy a fehéreket gyűlölni kell, félni kell tőlük, mert a bőrük színe miatt nem Isten gyermekei. Ennek következtében az emberekkel való tapasztalataimban is keveredett a szeretet és a félelem, és nem éltem át Isten szeretetének teljességét.

Kérdezhetik, hogyan sikerült ebből a zűrzavaros gondolkodásmódból kilábalnom. Nem egyedül tettem. Segített a belső tanítóm, akit Szentléleknek nevezek.

A lelki zavarodottság ösvényén járva átéltem olyan pillanatokat, amikor belső késztetést éreztem, hogy többet tudjak, több legyek, mint amit eddig megismertem. Olyan könyvek kerültek kezembe, amelyeknek nem volt közük az én általam járt úthoz. Egy másik útról beszéltek: arról, hogy az Isten - Egy. Ezek a könyvek vágyakozást keltettek bennem, amelyet nem voltam képes kielégíteni. A vágy, hogy eggyé váljak Istennel, olyan volt, mint apró fénypont egy sötét szobában; elkezdtem kételkedni korábbi hitemben. Ilyen kérdések merültek föl bennem: "Hogyan lehet egy az Isten, ha némelyek nem tartoznak hozzá?" Minél inkább megnyitottam magam az Egység megtapasztalása előtt, annál világosabban láttam korábban választott utam gyengeségeit, amelyek nem állták ki a logika próbáját.

Egy napon mélyen felkavart lélekkel így fohászkodtam: "Ha Isten valóban Egy, hogyan tudnék megbizonyosodni erről?" Alig tettem fel magamban a kérdést, máris ott állt előttem a válasz. Vasárnap délután volt éppen, és a Tribune aznapi száma feküdt előttem. Az első oldal egyik cikke a közeli egyetemen rendezett paratudományos szemináriumról adott hírt. Miközben a cikket olvastam, egy belső hang tisztán és világosan azt mondta: ott a helyem ezen a szemináriumon. Meglepődtem, mert azelőtt sohasem hallottam belső hangot. Míg azon törtem a fejem, vajon hallucinálok-e, újra azt hallottam: - Menj oda.

Másnap reggel felhívtam az intézetet, ahol a szemináriumot tartották. Egy titkárnővel beszéltem, aki azonnal a program vezetőjéhez irányított. Bemutatkoztam, és időpontot kértem tőle. Azt felelte: örömmel találkozik velem, és megállapodtunk a másnap délutánban.

Jövetelem oka miatt kissé szorongva érkeztem meg másnap; végül is csak azért mentem el, hogy essünk túl ezen a beszélgetésen. A titkárnő közölte, hogy az igazgató vár engem, és bevezetett az irodába. Ahogy ott ültem, az járt a fejemben: vajon mit gondol ez az ember rólam? Vajon őrültnek néz-e, hiszen az öltözékem a társadalom nagy többsége számára nem elfogadható jelkép? Biztosan csodálkozik, hogy mit akar tőle ez a fekete muzulmán. Mindenféle gondolatok kergették egymást a fejemben. Szemben ültünk egymással az íróasztal két oldalán, és ő nagyon türelmesen megvárta, amíg előkotrom tárcámból a szemináriumról szóló újságkivágást. Nagyon szelíden azt kérdezte: - Miben tudok segíteni? - Dőlni kezdett belőlem a szó: beszéltem a választott spirituális utamról, meg hogy belső üzenet küldött erre a szemináriumra; lehetséges-e, hogy részt vegyek rajta. Hozzátettem: tudom, hogy beiratkozási díjat kell fizetni, de pénzem, az nincs.

Nagyon figyelmesen hallgatott, és úgy bólogatott, mint aki érti, mit hordok össze. Aztán így felelt: - Részt vehet a szemináriumon, de a díjat egy későbbi időpontban be kell fizetnie.

A következő vasárnapon ott találtam magam egy nagy előadóteremben, amely tele volt olyan emberekkel, akiktől hitem szerint félnem kellett, akiket gyűlölnöm kellett, mert nem Isten gyermekei. Előrementem a legelső sorba, hogy a látásuk ne zavarjon. Leültem, homlokomba húztam a kalapomat, hogy a szemem árnyékban maradjon, és összefontam a karomat, mint aki védekezik.

Parapszichológusok előadásával kezdődött a nap: olyan adatokat ismertettek, amelyek a pszichológia és a spiritualitás közötti szakadékot voltak hivatva áthidalni. Az előadás rengeteg információt hordozott, de rém unalmas volt. Végül egy Judith Skutch nevű hölgy következett: egy háromkötetes művet ismertetett, amelynek A Csodák Könyve a címe. Miközben felolvasta a bevezetőt, újból hallottam a belső hangot: - Ez lesz az eszköz számodra, kedves gyermekem; használd, és vezetni foglak utadon. Mert én mindig veled vagyok. - A hölgy alakja felfénylett, és ismét megszólalt a hang: - Ő a te testvéred, akit nagyon szeretek. - Megtelt a szívem szeretettel ez iránt a hölgy iránt. Úgy éreztem: hazatértem, biztonságban vagyok. Nagyon különös érzés volt, mert a hölgy azok közé tartozott, akiket istentelennek hittem. És a hang ott mélyen bennem mégis azt mondta: Isten nagyon szereti őt. Csöndben végighallgattam az előadását, és az üzeneten gondolkodtam. Szeparatista hitemet nem tudtam többé összhangba hozni az érzéseimmel, mert csak feltétel nélküli szeretetet éreztem a föld összes lakója iránt. Isten szeretete ekkor költözött a szívembe, és kitakarított minden tévhitet, amit addig az Ő gyermekeivel kapcsolatban őrizgettem.

Nem volt könnyű megőrizni ezt az emelkedett tudatállapotot. Kételyek merültek föl bennem az Egység élménye iránt. Legbelül jól éreztem magam, de még mindig nem voltam biztos benne, hogy kell-e minden méregetés, értékelés nélküli szeretetet éreznem. "Szükségem van nekem azokra a könyvekre?" Ez a kérdés keringett a fejemben szüntelenül. Vajon elegendő ok ez az egyetlen élmény, hogy megvásároljak egy könyvsorozatot, amelyet meg sem néztem alaposan?

Sokáig ültem a helyemen, miközben a többiek hátramentek az előadóterem végébe, és egy mosolygó, nagyon udvarias férfitól könyveket vásároltak. Az eszem azt mondta, légvárat építek, ha megveszem ezeket a könyveket, abban a reményben, hogy spirituális fejlődésemben hasznukat vehetem. Megnéztem az embereket a teremben, és ítéletem elmarasztaló volt. Aztán lassan a terem végébe mentem, és megkérdeztem, mibe kerül. A férfi szokatlanul meleg hangon közölte, hogy már az utolsó példány is elkelt. Megkönnyebbülést éreztem; azt gondoltam, hogy ez is egy jel: mégsincs szükségem a könyvekre. Már éppen ott akartam hagyni a férfit, amikor bemutatkozott: Jerry Jampolsky a neve, és ha meg akarom venni a könyveket, csütörtök este elmehetek a házába, ahol összejövetelt tart. Mindjárt el is magyarázta, hogy találok oda. Amikor eljöttem a szemináriumról, nagy zűrzavar uralkodott bennem. Egy csöndes hang csitítgatott: - Nyugodj meg, gyermekem; tudd, hogy mindig veled vagyok.

Baráti köröm akkoriban kizárólag olyanokból állt, akik ugyanúgy gondolkodtak, mint én. Törtem a fejem: vajon kivel oszthatnám meg ezt az élményt? Hogyan mondjam el nekik, hogy egy olyan ember házába készülök, akit hitünk szerint el kellene kerülnöm, hogy be ne csaphasson? Tudtam, hogy nem akarok egyedül odamenni, de oda akartam menni. Ahogy törtem a fejem, a csöndes hang azt mondta: - Ne töprengj azon, hogy ki kísér el; ez már el van döntve. - Megnyugodtam, és elhatároztam, hogy engedelmeskedem a hangnak.

Másnap felhívott egy nagyon kedves barátnőm, hogy megkérdezze, milyen volt a szeminárium. Elmeséltem neki, hogy érdekelni kezdett A Csodák Könyve, meg akarom venni, és csütörtökön este Tiburonba kell mennem érte. A barátnőmnek volt is kedve elkísérni, meg nem is. Elárultam neki: titokban akarom tartani ezt az utazást, mert olyan emberek közé kell mennünk, akik nem Isten gyermekei. Ezt hallva azonnal eldöntötte, hogy oda bizony nem engedhet el egyedül.

Csütörtökig kétségek között őrlődtem. Vajon teljesen elment az eszem? Hiszen azt tervezem, hogy olyan emberek közé keveredem, akikről tudom, hogy az ördög eszközei. Miért megyek oda? Könyvekért, amelyekről egy belső hang azt mondta, hogy haza fognak vezetni. Ennek az egésznek egy fikarcnyi értelme sem volt. De mégis tudtam, hogy el fogok menni.

Csütörtökön megérkeztünk Jerry Jampolskyhoz, aki barátságos mosollyal fogadott. Gyanakodtam is természetesen, hogy miért ilyen szívélyes velem. A ház tele volt emberekkel, akik az én osztályozásom szerint egytől egyig a Sátán gyermekei voltak. Úgy láttam: a barátnőmön kívül mindenki mástól különbözöm; a szoba azonban nagyon zsúfolt volt, nem tudtunk egymás mellé ülni. Két idegen test közé szorultam, és ezek nem olyanok voltak, mint az enyém.

Miután mindenki elhelyezkedett, azt az utasítást kaptuk, hogy fogjuk meg egymás kezét, és érezzük meg a belső összetartozást. Lehunyt szemmel nyújtottam kezem a két szomszédom felé, hogy fehér bőrük látványát kizárjam a tudatomból. Agyamban a félelem gondolatai kavarogtak: féltem az elnyomatástól, a faji előítéletektől. És féltem attól is: hátha Isten gyermekei valóban összetartoznak, valóban nincs köztük különbség.

Éreztem, hogy kétfelől megfogják a kezemet. Egy mély lélegzettel elfogadtam a szokatlan környezetet, és egy pillanat múlva szeretetben, biztonságban találtam magam. És nagy meglepetésemre én is szeretetet sugároztam a mellettem ülők felé; világosan éreztem, hogy a szeretet energiája mindenkihez szétárad a szobában. Mélyen önmagamban megszólalt a hang: - Gyermekem, csak szeretetre taníts, mert szeretet vagy magad is. - Biztonságban, otthon éreztem magam. Abban a pillanatban biztosan tudtam, hogy ott, abban a szobában mindenki a testvérem, és egy vagyok velük. Kinyitottam a szemem, és a két idegen, akiket ellenségnek véltem, a barátom volt: összefűzött velük a szeretet.

A VISELKEDÉS A BÉKE NYOMÁBAN JÁR

A belső béke nem azonos a fegyelmezett viselkedéssel. Viselkedésünk mindig követi a lelki békét, ahogy a hullámok járnak a hajó nyomában. Ha minden cselekedetünknek egyetlen célja a béke, mindig tudni fogjuk, mi a teendőnk, mert csak azt kell tennünk, ami békénket óvja és elmélyíti. Ez a megközelítés markánsan különbözik attól a fárasztó gyakorlattól, hogy a gondosan megfontolunk minden mozdulatot, vajon mi lesz a következménye.

Az ego mindig tisztán szeretné látni az utat, mielőtt cselekszik. Egyszerű cselekedetek helyett szívesebben választja a konfliktust. Inkább megáll spekulálni, mint hogy simán, könnyedén továbbhaladna, s ezért többnyire a kedvenc halogató taktikájához folyamodik: a "helyes vagy helytelen" dilemmájához.

Mindenki szeretne jó és erkölcsös lenni, legalábbis a saját felfogása szerint. Az ego ezt a vágyat kihasználva a következmények végeérhetetlen számítgatásával igyekszik lekötni a figyelmünket. Holott jók, kedvesek és gyengédek csak most lehetünk. A jelenben semmilyen módszer nem létezik, amelynek segítségével pontosan kiszámíthatnánk akár a legapróbb cselekedetünk jövőbeli következményeit. És akkor arról még nem is szóltunk, hogy a múltba pláne nem mehetünk vissza, kijavítani vélt hibáinkat. Próbálkozhatunk minden erőnkkel, megismerni sem tudunk minden embert, akire a cselekedeteink hatással vannak, azt meg végképp nem tudjuk kiszámítani, hogy ez a hatás hosszú távon üdvös lesz-e rajuk nézve, vagy káros. Akkor pedig miért bonyolódnánk lehetetlen feladatokba, ha közben nyitva áll előttünk a lehetőség, hogy valódi gyengédséget és segítséget nyújtsunk a körülöttünk élőknek?

Ha ezt megértjük, megszabadulunk a jövőt célzó, bűntudattal terhes fontolgatásoktól, és megnyílik előttünk a lehetőség, hogy a szívünkben most zengő, békére és szeretetre szóló felhívásra hallgassunk. Mégis hangsúlyozni kell, hogy ehhez a folyamathoz kezdetben bizalomra van szükség. Egyszerűen úgy kezdünk cselekedni, ahogyan békeérzékünk diktálja, akkor is, ha nem tudjuk, mi lesz a következménye. Természetesen korábban sem tudtuk, de legalább az a hamis biztonságérzetünk megvolt, hogy mindent elkövettünk, amit lehetett. Most viszont nyíltan elismerjük: a békevágy megbízhatóbb alapot szolgáltat a döntésekhez, mint a következményekre vonatkozó találgatás.

Néhány hónappal ezelőtt ismertem meg Carol Chapmant és a kislányát, Hillaryt, aki a Los Angeles-i Gyermekkórházban feküdt agydaganattal. Carol két héttel később felhívott telefonon, és elmondta: Carol többször kómába esett, és világos pillanataiban állandóan azért könyörög, hogy hagyják abba a kemoterápiát és a sugárkezelést. Carol teljesen kétségbeesett volt; tőlem kérdezte meg, mitévő legyen. Azt feleltem: ha pár évvel ezelőtt kérdezi ugyanezt, pontosan tudtam volna, mit feleljek. Most viszont csak egyetlen dolgot mondhatok, azt, amit magamnak is mondanék: nyugodjon meg, és figyeljen a belső hangra. Tapasztalatból tudom ugyanis, hogy az ilyen fájdalmas, végletesen kiélezett helyzetben egyetlen módon szerezhetünk megnyugtató bizonyosságot: magától a Béke Hangjától.

Válaszom nem elégítette ki. Azt mondta: tudomása szerint én a szakértője vagyok ezeknek az eseteknek, tehát képes volnék pontosan megjelölni a teendőit. Beszélgettünk még egy darabig, de akkor sem volt elégedettebb velem, amikor végül letettük a telefont.

Másnap újra felhívott Carol, és nagyon komoly volt a hangja. Elmesélte, hogy a beszélgetésünk után sikerült lecsöndesítenie a szívét, és imádkoznia. Imájára ezt a választ kapta: "Nincs jó és rossz. Csak szeretet van." Ezek a szavak eloszlatták félelmét, tisztán megszólalhatott a kislány iránti szeretet hangja. Meglátta, hogy azt akarja: vessenek véget minden terápiának, úgy, ahogy a kislány kérte.

Hillary három héttel később nagyon békés halállal meghalt. Carol egy összejövetelen kapta meg a hírt: olyan szülők találkoztak éppen, akik rákbeteg gyermeküket veszítették el. A jelenlévők vigaszt tudtak nyújtani neki, ahogy csak az képes vigasztalni, aki maga is keresztülment mindezen, aki belülről ismeri a fájdalmat.

Ha belátjuk, hogy nincs jó és rossz eljárás, tökéletes bizalommal adhatjuk át magunkat a szeretetnek. A szívünkben élő békevágy szavát azonban csak akkor halljuk meg, ha leteszünk arról a félelem szülte elképzelésről, hogy konkrét válaszokat szeretnénk hallani. Fel kell ismernünk: számtalan megoldás kínálkozhat a vágyott béke és szeretet jegyében. Lássuk be: számunkra mindegy, melyik cselekvési lehetőséget választjuk, egyedül az számít, hogy cselekedetünk szelíd, ártalmatlan és harmonikus legyen. Most már azon van a hangsúly, hogyan haladunk, nem azon, hogy hová tartunk. És ebből a belső nyugalomból mindig előáll egy egyszerű megoldás, hogy mitévők legyünk. A mi dolgunk pusztán csak megtenni; szelíden, hogy utána a békébe érkezzünk vissza. Ha pedig később a változás vagy egy újabb cselekedet válik szükségessé, nem fogunk félni tőle.

Ahelyett, hogy mindent bírálgatnánk, ahelyett, hogy a körülményeket és az embereket nekünk tetsző alakzatba próbálnánk hajlítgatni, a béke útján nyugodtan és egyszerűen haladhatunk. Valahányszor meglepetést hoz az élet, az első dolgunk ezentúl az legyen, hogy fölkeressük szívünkben a béke helyét. Megállunk egy pillanatra, és megpihenünk Isten szeretetében. Aztán, ha belső békénk helyreállítása érdekében cselekedetre van szükség, azt az utat választjuk, amely a nyugalmunkból ered. Magabiztosan cselekszünk, mert biztonságban vagyunk. Ha később ismét útmutatásra van szükségünk, könnyen és gyorsan hozzájutunk. Nem azért keressük a békét, hogy szigorú elhatározásokat, hosszú távon érvényes szabályokat hozzunk, hanem hogy a döntéseink azonnal, ebben a pillanatban helyreállítsák a békét. Mert csak akkor lehetünk igazán jók, ha a békénk megvan odabent.

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: A szeretet ....:Tizedik fejezet
A kutyák. A szeretet ereje. - © 2008 - 2025 - angolkonnyen.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat