MÁSODIK FEJEZET

 

MÁR ITT A SEGÍTSÉG

Említettem az előző fejezetben, hogy az igazság újra meg újra felbukkan. Emlékszem egy alkalomra: négy-ötéves lehettem, hevertem a fűben, néztem a virágokat, a hegyeket, az eget, és hirtelen azt éreztem, hogy Isten nagyon közel van hozzám. Tudtam, hogy tökéletesen összetartozom mindennel, ami körülvesz. Abban a pillanatban semmi kétségem nem volt a spirituális valóság iránt. Arra is emlékszem, hogy a vasárnapi kirándulások után úgy tettem, mintha elaludtam volna a kocsiban, és apám a karjában vitt be a házba. Ilyenkor nagyon tisztán éreztem, hogy szeret. Szeret bennünket Isten, és szeretnek mások is. Ezek az alapigazságok újra meg újra megmutatkoztak nekem életem folyamán. Egyáltalán nem maguktól értődő igazságok, és először nem is jöttem rá, hogy voltaképpen egy és ugyanazon dologról van szó.

 SEMMIT NEM KELL TENNÜNK ADDIG,
MÍG FEL NEM KÉSZÜLTÜNK RÁ

Istennel már nagyon korán adódtak problémáim. Dyslexiás kisfiúként a "God" (Isten) szót így olvastam: "dog" (kutya). Tizenhat éves koromban a rabbi, aki a bármicvómat vezette, még hozzátett egy adagot: elveszítette a hitét, és tőzsdeügynöknek állt. Aztán volt az az eset a cserkészreggelin, amikor megettem egy szelet szalonnát, és Isten nem sújtott le rám tüzes villámával, ahogy vártam. Ha azt mondom, hogy felnövekedvén, Istenbe vetett hitem egyre olvadt és fogyatkozott, akkor keveset mondok.

Az újhitű zsidó templomban azt tanultam, hogy Isten jó és igazságos is tud lenni: jó cselekedeteimért megjutalmaz, de a vétkeimért megbüntet. Nem gondoltam bele ebbe mélyebben, de aztán egy jó barátom, akivel együtt jártam középiskolába, meghalt egy autóbalesetben. A halála nemcsak hogy lesújtott: haraggal és keserűséggel töltött el. Hol volt ebben Isten igazságossága? "Hogy volna Isten igazságos - gondoltam -, ha megengedi, hogy egy ártatlan élet így veszendőbe menjen, még mielőtt elkezdődött volna?" Válaszképpen nem gondoltam többé Istenre. Isten létezésének kérdésében álláspontom az ateisták vagy az agnosztikusok nézeteihez állt közel.

Nagyon hamar elkezdtem megvetéssel tekinteni azokra, akik templomba vagy zsinagógába jártak, vagy bármi módon Isten felé fordultak. Intellektuálisan puhának és kicsit ijesztőnek láttam őket. Az örök életbe vetett hitet ugyanilyen ostobaságnak tartottam. Úgy gondoltam: ez az eszme csak arra jó, hogy a halál küszöbén álló emberek utolsó szalmaszálként kapkodjanak utána: hogy a mennyország olyan emberek képzelgése, akik itt a földön nem jutottak semmire.

Ha most visszatekintek, azt hiszem, voltaképpen önkéntelenül az ellen hadakoztam, hogy Isten beleszólhat az autonómiámba. Úgy hittem: egyedül én, Jerry Jampolsky lehetek saját életem igazgatója. Csak én határozhatom meg, mi a jó nekem és életem többi résztvevőjének. Az akaratot a tudat részének tekintettem, és azt hittem, hogy minden test egy-egy különálló tudatot hord magában. Azt hittem: ahhoz, hogy betöltsem szerepemet az életben, össze kell ütköznöm más emberek akaratával.

Ha egy-egy pillanatra arra merészeltem gondolni, hogy létezik az Isten akaratára épülő valóság, biztos voltam benne, hogy az az ellenségem. Ha maradéktalanul érvényesülhetne, bizonyosan megfosztana mindentől, amiben örömömet lelem. Előfordult néhány futó pillanat, amikor mintha feltámadt volna bennem valami halvány szándék, hogy átengedjem Istennek az irányítást, de csak addig, amíg azt gondoltam, hogy képes leszek Őt az általam választott irányba terelgetni. Mindennél jobban arra törekedtem, hogy az én kezemben maradjon a kormánykerék, és ebben a felfogásban Isten akarata igencsak fenyegetőnek tetszett.

Mint már említettem, a valóságot az anyagi világgal tartottam azonosnak. Azt gondoltam: mivel csupán parányi része vagyok ennek a világnak, ennélfogva gyakran a tárgyi valóság áldozata lesz belőlem. Az irányítás, amelyet oly fontosnak tartottam, e felfogás szerint fölöttébb korlátozott volt. Egyszer sem jutott eszembe, hogy Isten akarata azonos lehet bennem és mindenki másban a legmélyebb vágyakkal, a szeretettel. Sosem gondoltam arra, hogy Isten akarata és az én igazi akaratom azonos lehet.

Minden ember életében, legyen bármilyen hitetlen, adódnak pillanatok, amikor eltűnik a sötétség, amikor valami nem e világból való békét, boldogságot tapasztalnak meg. Harmadéves medikuskoromból emlékszem egy ilyen esetre. Abban a pillanatban tudtam, hogy van Isten. Éjszaka volt, és szülészeti gyakorlatomban akkor voltam túl az első gyerekszülésen. Olyan tökéletességet és harmóniát éltem át, hogy az emberi ésszel el sem képzelhető. Félelem és csodálat keveredett bennem; éreztem, hogy kell lennie valami univerzális erőnek, a szeretet csodájának, amely meghaladja felfogóképességemet. És hogy én is része vagyok ennek a csodának, rész vagyok az egészből. Abban a pillanatban világosan láttam, hogy a világon semmi sem különálló, hogy minden és mindenki összetartozik.

Az érzés sajnos nem tartott sokáig. Ez az alkalom féltve őrzött titokká változott, én pedig visszatértem a könyvekhez, igyekeztem a fizikai valóság alapján memorizálni, elemezni, megérteni és következtetni. És továbbra sem hittem Istenben.

Ami az imádkozást illeti, nem foglalkoztam vele. Azt gondoltam, hogy azok, akik imádkozni szoktak, tele vannak félelemmel, és nincs valóságérzékük. Nem merik maguk megtapasztalni a dolgokat. Nem akartam, hogy közöm legyen az ilyen emberekhez. Csak sokkal később ismertem fel, hogy éppen én vagyok az, aki fél.

A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején jól menő magánpraxist alakítottam ki, páciensem névsora egyre díszesebb lett, és több területen is kezdett kibontakozni az országon hírnevem. Viszont ezzel párhozamosan iszákos lettem, sőt talán egyenesen alkoholista. 1974-ben fájdalmas válással vége szakadt húszéves házasságomnak. Úgy éreztem magam, mint egy kirakós játék, amelyet földobtak a levegőbe, és az apró darabkák szanaszét repültek. Megpróbálkoztam szinte mindennel, ami az utamba került. Kipróbáltam minden terápiát, egyénit és csoportosat, de semmi sem akart működni. Tudtam, hogy komoly szükségem van segítségre, de sehol sem láttam olyan utat, amely legalább egy halvány reménysugárral kecsegtetett volna. Jól tudtam, hogy egyes emberek Istenhez fordulnak a bajban, de ez az én esetemben szóba sem kerülhetett.

 

1975-ben még mindig mélyen lenn voltam a depresszió hullámvölgyében, amikor egy szép tavaszi napon távolsági telefonhívást kaptam. Egy közeli barátom és kolléganőm hívott, utcai fülkéből beszélt. Elmondta, hogy kapott egy kéziratot, amelyet okvetlenül el akar olvastatni velem. A szöveg címe ez volt: A Csodák Könyve. Megígérte: hamarosan repülőre ül, hogy meglátogasson, és magával hozza. Akkoriban az volt a véleményem erről az asszonyról, hogy túl könnyen lelkesedik túl sok mindenért, de mivel nagyon szerettem, azt feleltem, hogy örömmel megnézem a kéziratot.

Fekete disszertációkötésbe kötött lapokat adott át; azt a részt kezdtem el olvasni, amely később füzetes formában, A pszichoterápia célja, folyamata és gyakorlata címmel jelent meg. Számomra ez volt a lehető legjobb kezdet. Ha bárhol másutt nyitottam volna ki, a bőségben alkalmazott keresztény szóhasználat annyira visszavetett volna, hogy abbahagyom az olvasást.

Segítséget kérünk, és a segítség megadatik. Gyakran nem ismerjük fel, hogy a másik ember alkoholizmusa, szexuális hűtlensége, krónikus betegsége, elidegenítő viselkedése voltaképpen segélykiáltás. Isten azonban minden kétséget kizáróan felismer minden segítségkérést, bármilyen formát öltsön, és megleli a módját, hogy megadja mindazt a segítséget, amit az adott alkalommal hajlandók vagyunk elfogadni.

Számomra a segítség A Csodák Könyve formájában érkezett meg, de fontos, hogy tudd: nem ismertem fel azonnal. Először csak azért olvastam, hogy eleget tegyek ígéretemnek. És ahogy haladtam a szövegben, egyszer csak megdöbbentem attól, ami történt. Valahol, egy olyan mély rétegben, hogy a létezéséről sem tudtam, egy pillanat alatt megérlelődött a tökéletes bizonyosság: megtaláltam az utamat. Később mégis megütköztem, amikor rájöttem, hogy voltaképpen egy hang szólalt meg bennem, és csak annyit mondott: "Orvos, gyógyítsd meg önmagad."

Nagy meglepetésemre tökéletesen belemerültem A Csodák Könyvébe, és voltak időszakok, amikor olyan békét éltem meg, amilyet azelőtt elképzelni sem tudtam. Tökéletesen új élet nyílott meg előttem, amikor rájöttem: az a célom itt a Földön, hogy megismerjem Istent, és kiterjesszem az Ő békéjét. Más szóval: hogy csak szeretetre tanítsak. Idézgetni kezdtem A Csodák Könyve filozófiáját magán- és szakmai életemben, és a két életem közé mesterségesen emelt falak kezdtek leomlani.

MINDIG        GYENGÉDSÉGGEL VÁLASZOLJ

1975 októberében, körülbelül öt hónappal azután, hogy olvasni kezdtem A Csodák Könyvét, meghatározó élményben volt részem. Egy vasárnap este vacsorázni voltam a barátaimmal. Sokat ittam, de nem többet a szokásosnál, nem is éreztem magam részegnek. Éjfél körül kerültem ágyba, és hajnali kettő tájban egy hang ébresztett fel. Egy pillanatig azt hittem, hogy hallucinálok, hogy a következő pillanatban már lila elefántokat fogok látni a falon, és kitör rajtam a delírium tremens. Pánik vett erőt rajtam: felültem az ágyban, és akkor újra meghallottam. Ekkor már rájöttem, hogy nem külső, hanem belső hangot hallok. Aztán harmadszor is elmondta: "A gyógyulás új szakaszához érkeztél. Nincs többé szükséged italra."

Elöntött a veríték. Ugyan mit fogok még hallani? De nem következett semmi több, úgyhogy vagy két óra múlva sikerült ismét elaludnom. Amikor reggel fölébredtem, tökéletesen elfojtottam magamban az éjszaka történtek emlékét. Megborotválkoztam, lezuhanyoztam, és mentem dolgozni, mint rendesen.

Este fél hét tájban értem haza, és szokás szerint indultam a whisky irányába. Csakhogy amint kinyújtottam a kezem a palack felé, ismét meghallottam a hangot: "A gyógyulás új szakaszában tartasz. Nincs többé szükséged italra." Kezem nem fejezte be a mozdulatot. Meglepő, de a következő napokban, hónapokban sohasem hiányzott az ital, sosem éreztem azt, hogy áldozatot hozok, sem azt, hogy társadalmilag rosszul illeszkednék be.

Szerintem Isten útmutatásának az a célja, hogy megtanítson megszabadulni a félelemtől, hogy megismerhessük az Ő békéjét, hogy igaz szeretettel és érzékenységgel legyünk embertársaink iránt, amire nem vagyunk képesek, ha félelem uralkodik bennünk. Tehát mind az igent, mind a nemet Isten útmutatására kell hagyni.

Ezt követően három hónap alatt nyolcvanhét kilóról hetvenhárom kilóra fogytam: tizennégy kilót adtam le. Csodálatos élmény volt, amikor sorra vittem öltönyeimet a szabóhoz, hogy vegyen be belőlük. Újra meg újra szembesíthettem magam a csodával, amelyben énem egy része még mindig kételkedett.

Kezdett feloldódni az a Dr. Jekyll/Mr. Hyde-féle élet, amelyben két személyiségem egyike a munkahelyen egészen más képet mutatott, mint a másik, a magánéletbeli. Nyilvánvalóvá vált, hogy az igazi békét akkor találhatom meg, ha egységes életet élek. Minden személyiségjegyemnek meg kell találni benne a helyet.

Ha nem látjuk be, milyen fontos, hogy következetesek legyünk mindenben, amit teszünk, mondunk vagy gondolunk, fejlődésünk nagyon lassú lesz. Ha még nem vált célunkká, hogy minden segélykiáltásra gyengédséggel válaszoljunk, akkor azt is hihetjük, hogy válasz nélkül maradhat, ha mi kiáltunk segítségért. Valahányszor segítséget nyújtunk, tévedhetetlenül megfigyelhetjük: minden szükségünkre megvan a segítség éppen abban a helyzetben, amelyről azt hittük, hogy gondjainkat okozza. Ha tökéletesen nyitottá és ártalmatlanná válunk, meglátjuk, hogy senki sincs, aki ne tudna segíteni rajtunk, és nincs pillanat, amikor ne részesülnénk Isten szeretetében és útmutató jelenlétében.

 

---

 

 

Oldal: A Szeretet tanítása: második fejezet
A kutyák. A szeretet ereje. - © 2008 - 2024 - angolkonnyen.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat