A TUDAT KOMMUNIKÁL A TÖBBI TUDATTAL

Ugyanabban az évben szert tettem volt még egy nagyon fontos tanulságra: egy Billy nevű nyolcéves kisfiú tanított meg rá: bármennyire igyekszünk, a gyerekek elől nem tudjuk eltitkolni érzelmeinket. A bántó gondolatokat elrejteni nem lehet, de megváltoztatni igen. Íme két idézet A Csodák Könyvéből, amelyek megvilágítják ezt a tanulságot.

Mondottam: tudatodat nem változtathatod meg úgy, hogy változtatsz viselkedéseden, de mondottam azt is, és sokszor mondottam: megváltoztathatod tudatodat.

 A Csodák Könyve később hozzáteszi:




... ha valaki igazán változtat a tudatán, akkor a leghatalmasabb eszközt változtatja meg, amelyet megváltoztatni egyáltalán képes.

Ez akkor is igaz, ha azt hisszük, hogy a viselkedésünk vagy valaki másnak a viselkedése okozza a problémát. Billy esetében ott követtem el a hibát, hogy őt akartam megváltoztatni, ahelyett, hogy saját magam belső gyógyításával foglalkoztam volna. Ha a tudat elfogadja a gyógyítást, ez a javuló állapot kisugárzik a vele kapcsolatban álló többi tudatra.

Billynek agyi károsodása volt, és a viselkedésével is okozott problémákat. Pszichoterapeutaként többször találkoztam vele és a szüleivel is, de az állapota nemhogy javult volna, egyre rosszabbodott. Egy napon a szülők hangot is adtak csalódottságuknak. Kezdtem haragot érezni Billy iránt, amiért szakmailag rossz hírbe hoz. Ha meg akarunk változtatni valakit, vagy harag, vagy gőg lesz a végeredmény.

Aznap este olvastam Milton Erickson egyik cikkét: ő a modern hipnózis atyja az Egyesült Államokban. A cikk a gyermekek hipnotizálásáról szólt. Azt állította: nem kell több, mint relaxált állapotba hozni a gyereket, néhány szuggesztiót alkalmazni, és hipp-hopp, máris megváltozik a viselkedése. Valami berzenkedett bennem a módszer ellen, de már eléggé elkeseredett voltam ahhoz, hogy elhatározzam: kipróbálom.

Amikor legközelebb találkoztam Billyvel, leültettem egy kerekes hordágyra, és szuggerálni kezdtem, hogy a szemhéja egyre nehezebb, nehezebb, annyira nehéz, hogy le is csukódik, és ő szépen hanyattfekszik a hordágyon. Képzelheted a meglepetésemet, amikor azt tapasztaltam, hogy mindent végrehajt, amit mondok neki. Tökéletesen kooperált, amit azelőtt sohasem tett meg. Aztán egyszer csak felült a hordágyon. A szeme csukva maradt, de orrát odanyomta az enyémhez, és nehezen forgó nyelvvel, jellegzetes, kásás hangján megszólalt: - Dr. Jampolsky, a szemhéjad egyre nehezebb és nehezebb. - És harsány nevetésben tört ki.

Amikor magamhoz tértem a megdöbbenésből, jót nevettünk együtt. A gyerekek kitűnő terapeuták, mert a formális oktatás még nem zavarja meg bennük a mély, intuitív tudást. Jól tudják, mi megy végbe a felnőtt szívében. Ösztönös érzékelésük előtt semmi sem maradhat rejtve vagy titokban, és többnyire átlátnak álarcainkon.




 ATTITŰD, AMELY GYÓGYÍT




1949-ben, amikor Bostonban voltam orvosi gyakorlaton, világosan felismertem, hogy az attitűdök döntő hatást gyakorolnak a testre. Ezt a felismerést két gyomorrákos beteg esete erősítette meg bennem. A Harvard, a Tufts és a Bostoni Egyetem orvosai egybehangzóan állították, hogy a két, nagyjából egykorú férfinak azonos a kórisméje, és egyikük sem élhet hat hónapnál tovább. Az egyik férfi két hét múlva meg is halt. A másik azonban életben maradt, elbocsátották a kórházból, és gyakorlóidőm végén úgy nyilatkozott, hogy jól érzi magát.

Az első férfinak láthatólag semmi oka nem volt arra, hogy éljen. Úgy érezte: hiába gyógyulna meg, akkor sem lenne képes mindennapi gondjait megoldani. Jobban félt az élettől, mint a haláltól. A halált egérútnak érezhette. A másik férfi eltökélte, hogy élni fog; nem volt hajlandó statisztikai adattá változni a mortalitási görbén. Valami módon meggyőzte önmagát, hogy felépül, és megvalósítja terveit.

E két eset fényében felismertem, mennyire fontosak a gondolataink. Az, hogy merrefelé kanyarognak, végső soron azt is megszabja, hogy élünk-e, vagy meghalunk. Nagyon fontos azonban azt is megértened, hogy amikor gondolkodásod megváltoztatásáról beszélek, nem csatába hívlak. Az eszközök, amelyek segítségével megváltoztatod gondolataid irányát, ugyanazok, mint maga az új irány. A békét békés úton érjük el. Szelíd eszközökkel valósítjuk meg a szelídséget. Ha bármikor úgy érzed: nem vagy képes úgy gondolkodni, ahogy ez a könyv javasolja, kérlek, ne küzdj önmagad ellen. Oldódjék fel a feszültség. Ha csupán csak jóleső gondolatokat gondolsz, olyanokat, amelyek megnyugtatnak és ellazítanak, akkor jársz az általam javasolt úton. Semmi értelme, hogy erőszakkal próbáld megváltoztatni a tudatodat. Egyszerűen jegyezd meg gondosan, mi az, amire örömmel gondolsz, és mi az, ami elszomorít - tudatod önmaga fogja végrehajtani önmagán a szükséges változtatást.

A legtöbb orvos tudja, hogy a szellemi beállítottság hatást gyakorolhat a szervi betegségekre. Tudják: az élniakarás vagy a halálvágy megszabhatja a kór lefolyását. Tudják ezt annak ellenére, hogy az attitűdöt nem lehet mikroszkóp alá tenni, mérni vagy ismételten előállítani. A tudat igazságaival a tudomány hagyományos eszközei nem tudnak mit kezdeni. Az attitűdjeink által létrehozott körülmények és általános hangulat nemcsak ilyen végletes módon, az életünket fenyegető betegségekben nyilvánulnak meg, hanem életünk minden mozzanatában. Ezt akkor értettem meg, amikor először próbáltam letenni a pszichiátriai és neurológiai szakvizsgát.

A szóbeli szakvizsga két napon át tartott. Rengeteget tanultam rá, de elkövettem egy komoly hibát: elhatároztam, hogy én leszek a legnyugodtabb, leghiggadtabb orvos, aki valaha a történelemben szakvizsgát tett. Figyelmemet arra összpontosítottam, hogy ez az álarc tökéletes legyen, és valóban: mindenki elképedve figyelte, milyen összeszedett vagyok, még a professzorok is. Aztán egy hónap múlva jött az értesítés, hogy megbuktam. Minden energiámat a nyugalom színlelésébe öltem bele; arra már alig maradt, hogy rendesen válaszoljak a kérdésekre. Egy év múlva ismét megpróbálkoztam a vizsgával, de ezúttal elhagytam az álcázást - és a vizsga sikerült.

1952-ben fölvettek gyakornoknak a San Franciscó-i Langley Porter Intézethez. Skizofrén gyerekekkel foglalkoztam. Legtöbbjük beszélni sem tudott, ezért a munka nem volt könnyű, de épp ezért ha nem is érteni, de legalább érezni kezdtem egy nagyon fontos tényt: a tanításhoz és a tanuláshoz szavak nem szükségesek.

A szeretet és a béke élménye az egyetlen fontos dolog, amit valahogyan kommunikálni kell. Ez a szívbéli attitűd végzi a gyógyítás munkáját két ember között - mindkét irányban -, nem az, amit mondanak egymásnak. Hiába halmozott fel valamelyikük hatalmas szóbeli ismeretanyagot: ennek vajmi csekély a jelentősége a mély, belső gyógyítás szempontjából.

Gyakornoki időszakomat megszakította a koreai háború: behívtak a légierőhöz. Szolgálati időm végeztével visszatértem a Langley Porterbe, hogy befejezzem gyermekpszichiátriai gyakorlatomat, és nem sokkal ezután figyeltem fel egy jelenségre, amely arra utalt, hogy nemcsak a szavaknak, hanem a gyakorlatnak és a tapasztalatnak is fölöttébb kétséges az értéke.

Azt vettem észre, hogy másodéves orvostanhallgatók gyakran szakavatottabb módon bánnak a betegekkel, mint az alorvosok. Megfigyelésemet megbeszéltem Ethel Verginnel, a járóbetegrészleg személyzeti főnökével. Akkor már több, mint tizenöt éve dolgozott az intézetnél, éberen figyelte az orvosokat, rengeteg medikust, alorvost, főorvost látott jönni és menni. Tapasztalatai egybevágtak az én észrevételemmel.

Törtem a fejemet, vajon mi okozhatja ezt az ellentmondást. Eszembe jutott: talán az attitűd a döntő tényező. Tanulmányozni kezdtem minden egyes orvos személyiségét és teljesítményét, akivel csak együtt dolgoztam. Vizsgálataim megerősítették, hogy a súlyos esetek kezelésében a harmadéves alorvosok eredményei alig vagy egyáltalán nem jobbak, mint azoké, akiknek kisebb a gyakorlatuk. Tegyük fel, hogy egy harmadéves alorvost olyan gyerekek mellé osztanak be, akiknél krónikus skizofréniát állapítottak meg. Addigra sok főorvostól hallotta már, hogy ennek a betegségnek a kezelése igen lassú, és sok fáradalommal jár. Így tehát, mire olyan páciens kerül eléje, akinek krónikus skizofrénia a diagnózisa, gondolkodásába már beépítette a főorvosok értékrendjét, attitűdjeit. Azzal az előzetes feltevéssel fog munkához, hogy a folyamat keserves lesz, és temérdek akadályt kell majd leküzdenie. A páciens pedig azonosul az alorvos mérsékelt várakozásával, és az előzetes elképzelés valósággá válik.

A másodéves medikusokat ezzel szemben még nem fertőzték meg a sok főorvos negatív tapasztalatai; többségükben lelkesen és optimizmussal várják első pszichiátriai betegeiket. Mit sem tudnak még a páciensekre ragasztott címkékről. Csak annyit tudnak, hogy így vagy úgy, de segíteni akarnak a betegnek, és a páciens állapotában fejlődés fog bekövetkezni. A páciens ezzel a pozitív várakozással azonosul, és nemritkán gyorsabban fejlődik, mint a harmadéves alorvosok betegei. Ez a konkrét eset világosan megmutatja, hogy az attitűdnek van elsődleges fontossága, nem a tapasztalatnak. A tapasztalat éppenséggel akadálynak is tekinthető. Ebből tanultam meg, hogy soha ne döntsem el előre, mit tartok helyesnek a páciens számára: soha ne tekintsem az embert statisztikai adatnak.

Magunk sem tudunk róla, de igen gyakran csak a múltat látjuk az emberekben, akikkel találkozunk. Csakhogy amit rájuk vetítünk, az a saját múltunk, nem az övék. Következésképpen nem is őrájuk reagálunk, hanem saját előítéleteinkre. Ha arra törekszünk, hogy a másik embert olyannak lássuk, amilyen most, ebben a pillanatban, ezzel nagy lépést teszünk attitűdjeink megtisztítása felé. Nagyon kevés ellenszenves vagy visszatetsző vonást fogunk a többiekben fölfedezni, ha nem ítélkezünk fölöttük, ha nem vetítjük rájuk kicsinyes neheztelésünket. Múltbeli tapasztalataink a mai szeretetről mit sem mondanak. Emlékezni és látni - ez két külön dolog, szeretetre épülő kapcsolatok kiépítésében ezért vesszük oly kevés hasznát az emlékezetnek.








A SZERETET LÉTEZIK










Magánvizsgálódásom közben érdekelni kezdett a Kirlian-féle fényképészet - egyes kutatók szerint ezek a fotók a minden anyagi tárgyat körülvevő elektromos energiamezőt ábrázolják. E téren végzett kísérleteim segítettek hozzá egy rendkívüli találkozáshoz: megismerkedtem az indiai guruval, Swami Muktanandával, akiről hallottam már korábban, de találkozni nem találkoztunk. 1974-ben meghívtak Oaklandbe, az asramjába, hogy készítsek Kirlian-felvételeket a kezéről.

Amikor megérkeztem, sok fiatal embert találtam az asramban; valósággal bálványozták Babát - így nevezték. Akkoriban nem voltam valami nagy véleménnyel a gurukról. Hamar megállapítottam, hogy ezek a fiatalok alighanem érzelmileg zavartak, apakomplexusuk van. Valószínűleg azért érzik magukat biztonságban az asramban, mert a külvilágban működésképtelenek.

Érkezésem után nem sokkal bevezettek egy szobába, ahol húsz meghívott vendég foglalt helyet. Belépett Baba, bemutattak bennünket egymásnak, és tolmács útján váltottunk néhány szót. Készítettem néhány felvételt, Baba végigsimított rajtam egy hosszú pávatollal, aztán leültem. Körülnézve meg kellett állapítanom, hogy mindent rosszul csináltam. Mindenki letérdelt, mielőtt beszélt volna hozzá, csak én nem. Mindenki hozott neki valamit - virágot, gyümölcsöt, valami ajándékot, kivéve engem.

Agyamat elöntötte a düh. De hirtelen az a nagyon határozott benyomásom támadt, hogy miközben Baba fennhangon másokkal beszélget, néma kommunikációt folytat velem. Mintha a tudatunk összekapcsolódott volna. Biztosan éreztem, hogy miután befejezte a többiekkel való beszélgetést, oda fog jönni hozzám, megérint, és utána valami egészen rendkívüli dolog történik.

A guru elhallgatott, és az ajtó felé indult. "Megint melléfogtál, Jampolsky" - mondtam magamnak. De egyszer csak ott állt előttem a tolmáccsal. Megérintett, és a szobában mindenki nagyon izgatott lett. Egy kisebb helyiségbe vezettek, és tudtomra adták: magamra hagynak egy kis időre, addig meditáljak. Még mindig bennem volt a gyanakvás, de mivel nem volt mit vesztenem, hát úgy tettem, ahogy mondták.

Életem egyik legkülönösebb, legmegrázóbb élménye várt rám. Megváltoztatta egész hitvilágomat. Úgy öt perce ültem ott némán, amikor a testem valami elmondhatatlan módon reszketni, rázkódni kezdett. Gyönyörű színek jelentek meg előttem; úgy éreztem, mintha kiléptem volna a testemből, és a magasból néznék le rá. Még az is eszembe jutott: vajon nem adtak-e be nekem titokban valami hallucinogén szert, vagy talán éppen megőrülök?

Minden képzeletet meghaladóan ragyogó és mély színeket láttam, és olyan nyelveken szólaltam meg, amelyeket nem ismertem - erről a jelenségről olvastam már, de nemigen hittem el. Egy csodálatos fénysugár hatolt be a szobába, és én abban a pillanatban eldöntöttem: nem elemezgetem tovább, hogy mi történik, hanem teljesen átadom magam az élménynek, eggyé válok vele.

Ez az utolsó emlékem az élményről. A következő már az, hogy Baba tolmácsa sűrű bocsánatkérések közepette rázza a vállamat. Elfelejtették, hogy ott hagytak a kis szobában. Két és fél óra telt el, és én végig ugyanabban a testhelyzetben ültem. Lekísértek egy nagy terembe, ahol vagy kétszázan tartózkodtak Baba színe előtt. Mindenki félrehúzódott, hogy nekem utat engedjen, és én elbeszélgettem a guruval. Valaki le is fényképezett ebből az alkalomból, a fotó ma is megvan. Olyan vagyok rajta, mint egy férfiszabású Mona Lisa: a szemem világít, és a mosolyom titkokat sejtet.

Baba azt tanácsolta, hogy vegyek el egy képet az ő gurujáról, és az előtt meditáljak. Én ezt nem tettem meg, de magamhoz vettem egy kis könyvecskét, amelyben, mint kiderült, szóról szóra le van írva minden, amit a kis szobában átéltem.

Általában is magas az energiaszintem, de az esetet követő három hónap alatt bámulatosan megnövekedett: alig volt szükségem alvásra. Szinte kézzel fogható szeretettel voltam tele - soha azelőtt nem tapasztaltam ilyesmit. Ennek az élménynek a hatására éreztem szükségét, hogy újrafogalmazzak mindent, amit addig valóságnak neveztem: bepillantást nyertem ugyanis egy másik valóságba, amelyet nincs a fizikai síkra korlátozva. Fontos lépés volt ez az Istenről és a spiritualitásról vallott fogalmaim teljes átértékelésének útján. Bár akkor még nem tudtam, ez az élmény készített elő A Csodák Könyvével való találkozásra, ami egy évvel később következett be. De addig változatlanul küzdöttem tovább.




---

Oldal: A Szeretet tanítása folytatódik
A kutyák. A szeretet ereje. - © 2008 - 2024 - angolkonnyen.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat