TIZENEGYEDIK FEJEZET

 A megbocsátás határtalan

 

A megbocsátás annyiból áll, hogy elengedünk egy terméketlen, segítséget nem adó gondolatsort, visszaadjuk az egónak mint nem kívánatost. Megbocsátani annyi, mint gyengéden feladni a szeretet elleni védekezést. Felismerni azt, hogy a világon minden megbocsát. Elfogadni azt a szemléletet, hogy a világon mindenki szeretetet sugároz, vagy szeretetért sóvárog. A támadás minden formája segélykiáltás, és erre a kiáltásra válaszolni kegyes cselekedet.

 

 

A megbocsátás, mint minden más lelki tulajdonság, amiről ebben a könyvben szó esett - a béke, a szeretet, az egyenlőség, az ártatlanság, a félelemnélküliség, a nyugodtság, az öröm - nem jár együtt semmilyen viselkedésmintával. Az például, hogy valaki békés, nem azt jelenti, hogy "nyugis" vagy "laza"; az, hogy valaki szeretetteljes, nem jár együtt valamiféle jellegzetes modorossággal, hanghordozással; ha elismerjük spirituális egyenlőségünket valaki mással, az nem azt jelenti, hogy le kell szállnunk az ő egójának szintjére; az, hogy felismerjük saját bűntelenségünket, még nem ad felmentést arra, hogy megismételjük múltbeli hibáinkat; az, hogy félelemmentesen élünk, nem ok arra, hogy önmagunkat vagy másokat veszélybe sodorjunk; ahhoz, hogy mentális nyugalomban éljünk, nem muszáj kivonulnunk a világból; a boldogság sem jelent egyet az ego állandó izgalmi állapotával. Ugyanígy a megbocsátás gyakorlása sem követeli meg, hogy az emberek tudomására hozzuk: megbocsátunk nekik, hogy eljátsszuk előttük a szentet. Az attitudinális gyógyítás elvei szerint az attitűd megváltozása együtt járhat ugyan a viselkedés bizonyos módosulásával, de ezt az ember általában csak visszatekintve veszi észre; a viselkedés megváltozása sohasem lehet első a fontossági sorrendben.

Ez látszólag ellentmondhat egy korábbi kijelentésemnek, mely szerint ha megpihentünk Isten békéjében, utána már magabiztosan cselekszünk. De ha azt mondjuk: cselekedjünk magabiztosan, azzal nem írtuk elő, hogy mit tegyünk magabiztosan. Úgyszintén helyesebb szeretetből és békéből kiindulva cselekedni, de ez minden tevékenységre vonatkozik. Minden döntés, amelyet a megbocsátás szellemében hoz és aszerint hajt végre valaki, áldást jelent az összes érintettnek, és nem okoz kárt senkinek.

Teres anya évek óta útmutatást jelent számomra. Szavai és példája nemegyszer szolgáltatott szelíd és fontos kiigazítást, és a közelmúltban megtanított egy nagyon fontos dologra, anélkül, hogy tudta volna. 1982 februárjában a Transzperszonális Szövetség Indiában megrendezett konferenciáján az igazi megbocsátás tiszta, szeretetteljes példáját tanúsította.

A konferencia általános témája a világbéke volt. Az egyik előadó, Fritz Capra közreadott egy nyilatkozatot, amely elítélte a nukleáris fegyverkezési versenyt, és felkérte a többi előadót, hogy aláírásukkal csatlakozzanak. Többekkel együtt én is aláírtam. Amikor Fritz Teresa anyát is fölkereste aláírásért, ő imádkozott, és azt felelte, hogy nem teheti. - Ha aláírnám - mondta -, állást foglalnék egy vitában, tehát bizonyos embereket szeretnék, másokat pedig nem. - Baba Muktananda szintén elhárította a felkérést, és az alábbi kijelentést tette: - Egyetlen embernek sincs oka félni a nukleáris fegyverkezési versenytől. Isten mindhárom hatalmat, az életet, a halált és a védelmet a maga nevében gyakorolja fenn. Nem adta át őket egyetlen embernek sem. A jövőben sem fogja ezt tenni, ebben tökéletesen biztos vagyok.

Az igazi megbocsátás a valóságon alapul. Eltekint az egyetlen ego által összegyűjtött benyomások tanúságán, és az egyetemes igazság felé fordul. Valóságunknak alapigazsága, hogy mindannyian ártatlanok vagyunk, és Isten mindenkit maradéktalanul szeret. Nem mintha nem követtünk volna el számtalan hibát, és valószínűleg egy ideig még fogunk is. De az igazi megbocsátás különbséget tesz a szív legmélyebb vágyai és az ego felszínes késztetései között. Minden hiba az egótól ered, és része a tanulási folyamatnak, amelyen mindenkinek át kell mennie. A megbocsátás az érzékelés szelíd formája, amely látja az érettséget, a szív jóságát, a jellem teljességét, amelyet idővel mindenki el fog érni. A megbocsátás felismeri, mennyire helytelen elítélni valakit ebben a fejlődési folyamatban.

 

 A türelmetlenség- látászavar

Nemcsak az embereknek kell megbocsátanunk. Érezhetünk haragot városok, állatfajok, évszakok, ételek, ruhadivatok iránt - voltaképpen minden, amit a testi szem meglát, okozhat boldogtalanságot, akár fájdalmat is. Sharon Winter tizenhét évesen került először a Központba. Sok gyermekhez hasonlóan ő is előre megérezte súlyos betegségét, jóval korábban, mint hogy az orvosok diagnosztizálták volna. Véleményét nem vették komolyan, Sharon egy teljes évig minden kezelés nélkül maradt, csak utána rendelték el az újabb vizsgálatokat, ekkor állapították meg, hogy a lymphosarcoma nevű rákos megbetegedésben szenved. Ezért és számos más ok miatt is nagyon dühös volt az egészségügyi intézményekre, és velünk kapcsolatban is gyanakvást táplált.

Első látogatása idején még csak egy gyerekcsoportunk volt, ahol a legkisebb gyerek alig múlt ötéves. Sharon nemigen hitte, hogy ilyen kis lurkóktól bármit is eltanulhatna, de az már az első alkalommal feltűnt neki, hogy mindenki milyen boldognak látszik. Gyanakvása azért erre is kiterjedt: arra gondolt, valószínűleg az ő kedvéért játsszák meg magukat. A legjobban az lepte meg, amikor egy Andrea nevű, nyolcéves, leukémiás kislány segített neki leküzdeni a közelgő csontvelő-átültetéstől való félelmét. Andrea kijelentette: tökéletesen el tudta terelni figyelmét a műtétről azáltal, hogy egy napsütötte tengerparti strandra képzelte magát Hawaiiban. Hozzátette: - Úgy kell elképzelned, mintha száz százalékig elhinnéd. - Sharon később pontosan azt tette, amit kis tanítója tanácsolt, és nagy elképedésére alig érzett félelmet, fájdalmat.

Mielőtt folytatnám Sharon történetét, szeretnék egy kicsit bővebben foglalkozni a mentális képek működésével. Attól tartok ugyanis, hogy sok olvasó az előző bekezdés olvastán arra gondol: amit Andrea mondott, annyira gyermeteg és primitív, hogy felnőttek számára hasznavehetetlen. Sajnos ez gyakran igaz - nem azért, mert a mentális képek használata hatástalan, hanem mert a legtöbb felnőtt ki sem próbálja ezt az egyszerű és közvetlen módszert.

Mindent, amit fogalomként meg tudunk határozni, azt képzeletben el is lehet játszani. A megbocsátás például a felejtési képességünk gyakorlása. Azért felejtünk, mert ha továbbra is emlékeznénk, az meggyengítene és boldogtalanságot okozna. A Szeretni annyi, mint nem félni című könyvemben javasoltam egy képsorozatot, amely sokaknak segített kissé tovább koncentrálni, s ezáltal mélyebbre hatolni. (A kép abból állt, hogy minden problémánkat kihordjuk egy kukásedénybe, rákötözünk egy héliumballont, és figyeljük, amint elszáll az égen, míg végül teljesen eltűnik a szemünk elől.) A csüggedő, depressziós tudatnak segítséget nyújthat egy egyszerű fantáziakép is; például: a kellemetlenségre, a fájdalomra Isten világossága ereszkedik alá, körülveszi, és a szemünk láttára feloldja, míg végül semmi más nem marad, csak az Ő fénye. Az erő természetesen nem a képekben van, hanem abban a szándékunkban, hogy most tegyünk valamit békénk érdekében.

Ahogy teltek a hónapok, Sharon állapota javulni kezdett; visszanőtt a haja, folytatta tanulmányait, sőt szerelmes is lett: felbukkant egy nagyon rokonszenves fiatalember, aki később a férje lett. Csakhogy körülbelül egy évvel ezelőtt, mikor már valamennyien azt gondoltuk, hogy minden rendben van körülötte, Sharon - aki akkor huszonegy éves volt - ismét megbetegedett rákban. Az orvosába, a világba, Istenbe vetett hite komolyan megrendült. Föltámadt régi haragja az egészségügyi intézmények ellen: újból alá kellett vetnie magát a vizsgálatoknak, a kemoterápiának, újból el kellett veszítenie a haját, és főként újra kezdődött a bizonytalanság a kezelés eredményességét illetően.

Nagy nehezen ráállt, hogy visszatért a gyűlölt kórházba egy kezeléssorozatra. Alig várta azt a napot, amikor a terápia végeztével végre hazamehet, de épp aznap reggel egy tizenöt éves lány érkezett a kórházba, és a Sharon melletti ágyra fektették. A kislány megrázó történetet mesélt el: szülei elhagyták, baráti családok adták kézről kézre, úgy nevelkedett. Hodgkin kórban szenvedett, rettegett a kemoterápia következményeitől, azt sem döntötte még el, hogy otthagyja-e a kórházat, vagy bent marad. Sharon már túlesett a terápián, és égett a vágytól, hogy maga mögött tudja a kórházat, mégis úgy döntött, hogy bent marad még egy napig, mintha mi sem történt volna - csak azért, hogy ennek a fiatal lánynak a segítségére legyen. Amikor a kezelőorvosa észrevette, hogy még nem ment haza, bement hozzá megkérdezni, mi történt. Sharon elmesélte az okokat, és életében először azt látta, hogy a doktornő elsírja magát.

A türelmetlenség - az intézmények, például kórházak, rendőrőrszobák, iskolák, kormányhivatalok iránti türelmetlenség is - látáshiba: a türelmetlen ember nem képes a felszín alá látni. A múlt tapasztalataira alapuló gondolatot tükröz, amely eltakarja a jelent, és többnyire vajmi kevés köze van ahhoz, ami a jelen pillanatban történik. Sharon szeretetet érzett az újonnan jött lány iránt, ezért világosan látta a helyzetet, és hatékonyan tudott cselekedni.

  A MEGBOCSÁTÁS A LÁTÁS NYUGALMA

A türelmetlenség olyan, akár a többi szeretetlen érzés - a félelem, a féltékenység, a harag, a depresszió meg a többi -: nem kell küzdeni ellene, sőt ellenállni sem kell neki. Az attitudinális gyógyítás célja az, hogy a tudat ne váljék csatatérré. Ha nyugodtan és őszintén szemügyre vesszük őket, a negatív érzések elpárolognak. Ez a folyamat gyakorta fokozatosan megy végbe. Csupán annyit kell tennünk, hogy gyengéden megpróbálunk megbocsátani, valahányszor hajlandóságot érzünk rá, vagy örömöt remélhetünk tőle. Ha egy újabb kényelmetlen, szorongató kötelességet, a megbocsátás kötelességét erőszakoljuk rá az életünkre, akkor egyáltalán nem értettük meg, hogy a megbocsátás a boldogság kapuja.

A kétségbeejtő, csüggesztő gondolatok elveszítik erejüket, ha békés szándékkal megvizsgálod őket. Minden negatív érzés azt jelzi, hogy az ego kér valamit. Ne félj meghallgatni, mit követel tőled az ego, mert akkor az is kiderül, hogy nem akarod megtenni. Ha földeríted igazi szándékaidat, meglátod majd, hogy te is maga vagy a szeretet.

Érdemes rászokni arra, hogy valahányszor nehézséget okoz tudatodat felszabadítanod a zűrzavarból, megállsz egyhelyben, és közvetlenül, részletesen megvizsgálod tudatod tartalmát. Támadó gondolataid csak akkor nyernek látszólagos hatalmat fölötted, ha nem mersz szembenézni velük. A béke fényében semmi nem állhat meg, ami negatív. De abba a csapdába bele ne ess, hogy analizálni kezded tudatodat. Időpocsékolás például olyan kérdéseket föltenni, hogy vajon mikor érezted ezt először, mióta megy már ez ugyanígy, vajon hányszor követted el ugyanazt a hibát, és milyen szabályt kellene fölállítanod, hogy a jövőben ne érezd magad ilyen cudarul. Eredményt nem hoz az ilyen tépelődés, legföljebb még inkább elromlik a kedved tőle. Inkább nyugalommal nézz rá megbocsátás nélküli gondolataidra, bármilyen alakot öltsenek is, és hallgasd végig őket. Hadd mondják el félelmeid a maguk őrült meséjét a jövőről. Hadd tegye meg haragod a maga nevetséges javaslatait. Ha ezt nyugodtan, őszintén megteszed, a végén boldogan nevetsz majd az egész ügy képtelenségén, és folytatod tovább a szeretetben, mint annak előtte. Nincs az a destruktív, romboló gondolat vagy érzés, ami ellen tudna állni a kitartó szelídségnek.

Körülbelül egy évvel ezelőtt kezdtünk el dolgozni egy családdal, amelynek tizenkét éves fia agydaganatban szenvedett. Minden jel arra mutatott, hogy nincs már sok ideje hátra. Az apa egy napon felhívott telefonon, és közölte, hogy elbocsátották az állásából. Nem azért, mintha nem lettek volna elégedettek vele: átszervezték a vállalatot. Vad düh tombolt benne a cég vezetőinek érzéketlensége miatt, hiszen valamennyien tudtak a fiú betegségéről. Az apa most arra kényszerült, hogy munka után kilincseljen, és ez csak fokozta benne a haragot; nemcsak azért, mert így kevesebb időt tölthetett a gyerekkel, hanem azért is, mert a legtöbb helyen, ahol állásért folyamodott, nála sokkal fiatalabb és tapasztalatlanabb emberek ültek döntési pozícióban. Azért hívott fel engem, hátha eszembe jut egy olyan gondolat, amely segíthet rajta.

Azt mondtam neki: ha lelki békét akar, akkor nagyon fontos, hogy megbocsásson a korábbi munkahelyén dolgozóknak, és be kell látnia: azok sem ellenségei, akiket állásügyben fölkeres. Közölte, hogy másnap ismét meghallgatásra megy valahová, ezért azt javasoltam: figyelje majd meg nyugodtan azt a fiatalembert, aki kikérdezi; vegye észre, hogy az is ugyanolyan lámpalázas, mint ő. Természetes, hogy a felvételi iroda embere fél, nehogy elkerülje valami a figyelmét, és ne a megfelelő embert alkalmazza. Ha olyat vesz fel, aki később nem válik be, ezzel a saját állását is kockáztathatja. Azt mondtam: ha észreveszi a fiatalember félelmét, meg fogja érteni, hogy találkozásuk legfőbb célja békét adni egymásnak - akkor is, ha a másik ennek nincs tudatában. Azt javasoltam, egyetlen célt tűzzön maga elé: nem azt, hogy megkapja az állást, hanem azt, hogy a kihallgatás alatt megőrizze lelki békéjét, sugározzon szeretetet és együttérzést beszélgetőpartnere felé.

Másnap este visszahívott, és azt mondta: - Tudod, Jerry, fogalmam sincs, hogy fölvesznek-e vagy sem, de annyit tudok, hogy a meghallgatás végén sokkal jobban éreztem magam, mint hosszú idő óta bármikor. - Mint kiderült, az állást megkapta, ráadásul magasabb fizetéssel, mint az előző munkahelyén. Természetesen nem ez a fontos, hiszen a megbocsátás gyógyító erejének megtapasztalása nem mérhető össze más földi előnyökkel.

A megbocsátás talán az attitudinális gyógyítás legfontosabb, központi fogalma, ám épp ezt a legkönnyebb félreértelmezni. Már említettem: az igazi megbocsátás nem azt jelenti, hogy az erkölcsi felsőbbrendűség alapjára helyezkedünk. Arról sincs szó, hogy egy másik ember kegyetlenségét látva elfogadhatónak kellene azt nyilvánítani, mert ez nem lenne őszinte. A megbocsátás tudja, hogy nincs alapja mások elítélésének, és új alapot teremt a többi ember ártatlanságának elismerésével. Természetes, hogy az illető viselkedését okoskodással nem lehet kikapcsolni. Amit tett, azt megtette. Viszont viselkedésének okát másként is lehet magyarázni: például nem önzésnek, hanem félelemnek tulajdonítható. Első lépésnek ez is megfelel, bár ahhoz kevés, hogy meglássuk benne Isten fényét a maga teljes nagyszerűségében. A megbocsátás annyit tesz, hogy szelíden elfordulunk attól a képtől, amelyet testi szemünk közvetít, és a másik ember egója mögött megkeressük az igazságot.

A legtöbb ember elfogadja, hogy mindenkinek a szívében erős vágy él a jóságra, jóllehet ezt sok rétegben elfedheti a bűntudat, a védekezés, az őszintétlenség, az embertelenség. A megbocsátás túllát az egyén felszíni motivációin, legyenek bármennyire végletesek, és a szíve mélyébe tekint, ahol pontosan ugyanazok a vágyak lakoznak, amelyek a mi szívünkben. Mindenki békére és biztonságra vágyik. Mindenki fontos akar lenni. És mindenki arra vágyik, hogy kiélhesse szeretetképességét. A megbocsátás ennek a vágynak a legmélyére tekint, és mivel ott önmaga tükörképét látja, felmenti a többi embert minden vád alól.

 

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

A TÜRELMETLENSÉG - LÁTÁSZAVAR

Oldal: A szeretet...: Tizenegyedik fejezet
A kutyák. A szeretet ereje. - © 2008 - 2026 - angolkonnyen.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat