NYOLCADIK FEJEZET

GYÓGYÍTSAD ÖNMAGADAT

A negyedik alapelv mondja meg, hogy az attitudinális gyógyítás többi alapelve miért igaz. Így szól:

Minden tudat összefügg.

Következésképpen minden gyógyítás öngyógyítás. Belső békénk magától átsugárzik a többiekre, ha önmagunk számára már sikerült elfogadnunk.

Tudatunk összefügg: ez az egyetlen oka annak, hogy minden gyógyítás belső gyógyítás. Hogy a szeretetnek külsődleges akadályok nem állhatják útját. Hogy ha erősítünk egy másik tudatot, azzal a sajátunkat erősítjük. Hogy a szabadság nem az idő függvénye. Hogy minden tudat ereje a mi erőnk. Hogy a szeretet és az egység hangja állandóan hallható. Hogy minden javítás mentális javítás. És: hogy egyetlen funkciónk, sorsunk a szeretet.

KÜLSŐ KÖRÜLMÉNYEK NEM AKADÁLYOZZÁK
AZ IGAZI KOMMUNIKÁCIÓT

 

Vedd fontolóra azt a feltételezést, hogy nem létezik egyetlen, mindent egyesítő, univerzális Tudat, egyetlen, mindent átható Intelligencia, és vedd fontolóra a másik lehetőséget is: hogy nem létezik tökéletesen különálló tudat. Ezt úgy is el lehet képzelni, hogy a világmindenséget óceánnak tekintjük, melynek felszínét hullámok borítják. Csakhogy a hullámokat az óceán vize alkotja. Ha az egyik hullám hirtelen elhatározná, hogy tökéletesen elválik az óceántól, ezt csak úgy tehetné meg, hogy megszakít minden kapcsolatot az óceán mozgásával, és visszaadja a vizet. Hogyan lenne képes tovább hömpölyögni, csillogni? Egyáltalán: hogyan lehetne hullám? Egyszerűen tény, hogy a hullám nem képes elválni a minden hullámot összefoglaló egységtől, különben nem lesz belőle hullám.

Vegyünk egy másik hasonlatot. Tekintsük megint víznek a Tudatot. Képzeld el, hogy a mindenség egy hatalmas medence, amely tökéletesen tele van vízzel, és nincs is benne semmi más. Most merítsünk ki belőle egy vödör vizet, majd öntsük vissza, és figyeljük meg: a vízrészecskék mozgása hatást gyakorol a világ minden vizére. És még egy dolog megfigyelhető. Nem szükségszerű, hogy a visszaöntött víz tudatában legyen: mozgása befolyásolja a többi vizet. Hatását törvényszerűen fejti ki, nem akaratlagosan.

A hasonlatok persze nem bizonyítanak semmit, de mi nem is bizonyítékokat keresünk. Mi a tapasztalataink kiszélesítését céloztuk meg. Valamennyien összeköttetésben állunk mindennel, ami él, akár tudatában vagyunk ennek, akár nem. Szenvedésünket viszont épp az okozza, ha ennek nem vagyunk tudatában.

Nincsenek magánjellegű, hatástalan gondolataink, feltéve, hogy gondolataink igazak vagy valóságosak. Ha én mint tudat, kapcsolatban állok minden más tudattal, akkor befolyásolom is őket, akár akarom, akár nem. Ha viszont azt hiszem, hogy elkülöníthetem magam a Tudattól, akkor közönséges önbecsapásban mesterkedem, hiszen ezt éppúgy lehetetlen megtennem, mint ahogy az óceán hulláma sem válhat el az óceántól. Ha egy hullám valaha is azt képzelné, hogy sikerült tökéletesen függetlenítenie magát, ez a tény mit sem változtatna az óceán hibátlan működésén. Mindazok az érzéseim és gondolataim, amelyek azon a hiten alapulnak, hogy elszakíthatom magam az Élettől, nem befolyásolják az Életet. Más szóval: negatív érzéseink és gondolataink nem változtatják meg a valóságot; ez a fő oka annak, hogy minden bűntudat alaptalan és haszontalan. De ugyanilyen fontos belátni azt is, hogy félelmet tükröző, destruktív gondolataink nem szolgálják sem a saját érdekeinket, sem mások egészségét, boldogulását. Minden, amit gondolunk, vagy a probléma, vagy a megoldás része.

Vannak igaz gondolatok, és vannak tévesek. A szeretet gondolata például fénysugár, amely szétszórja tudatunkból a magányosságról, betegségről, fajdalomról, csüggedésről szóló gondolatokat. A bűntudat és a félelem gondolatai igen sok fájdalmat okozhatnak, lényünk békés legmélyéig azonban nem hatolhatnak le, hiszen az maga a szeretet.

Testünk tanítógép. Képernyőjén azok az érzések, gondolatok jelennek meg, amelyeket beprogramozunk. Minden program számára a tudat a belépési pont: amit a testben tükröződni látunk, az nem egyéb, mint amit bevittünk a tudatunkba. A testünk vagy konfliktusos, szorongó gondolatokat tükröz, vagy békés, szeretetteljes, boldog gondolatokat. A testnek nincs ebben döntési joga, de nekünk van.

Ez a felfogás bűntudatot, zavarodottságot teremthet az ego számára. Az ego ezt az egyszerű ok-okozati összefüggést hajlamos újabb ítélkezési lehetőségként felfogni. "Ha beteg vagyok - így okoskodik -, akkor valamit jól elszúrtam a tudatomban." Csakhogy természetesen ez így nem teljesen pontos. Először is: az ego nem kérdőjelezi meg saját ítéletét abban a tekintetben, hogy mi baja a testnek. Másodszor: azt feltételezi, hogy a betegségnek öncenzúra az orvossága. És harmadszor: azt hiszi, hogy egyedül rajta múlik a tudat fókuszának átállítása. Ha amiatt szorongunk, hogy rosszul használjuk a tudatunkat, akkor nem teszünk egyebet, mint hogy továbbra is rosszul használjuk. A félelem, a bűntudat nem kaphat szerepet az attitudinális gyógyításban, mert ezek a múlttal foglalkoznak, ahelyett, hogy szeretettel és nyugodalommal, a jelen pillanatban kérnék a segítséget Istentől.

A test a tudat tartalmát tükrözi. Ha tudatunk békés, olyan a testünk is. Ám a békés tudatállapotot nem lehet kikényszeríteni, hiszen a kényszer nem békés. Tudatunk kapcsolatban áll a többi tudattal, és ha a mi tudatunkban béke van, a béke ajándékát adjuk tovább a többieknek. Ha elítélünk másokat, mert betegek vagy nehézségeik vannak, azzal nem segítünk sem rajtuk, sem önmagunkon. Ennek ellenére, ha tudatunk támadó gondolatokkal van tele, a többi tudat nem válik automatikusan a mi támadásunk áldozatává. Ennek egyszerű a magyarázata: a támadó gondolat arról a téves alapról indul ki, hogy a többi ember tudata céljaiban és szándékában különbözik a miénktől. Ha másokat megítélünk, ezzel arra teszünk kísérletet, hogy meggyőzzük önmagunkat: valamilyen szempontból előnyös a többieket önmagunktól alapvetően különbözőnek tekinteni. Ez a botor szándék nem befolyásolja a valóságot. Támadó gondolataink semmit sem javítanak testi közérzetünkön, nem járulnak hozzá a többi ember jóllétéhez és öröméhez sem, viszont nem is száguldják be a kozmoszt, hogy a rombolás magvát hintsék szerteszét. Egyszerűen csak a kollektív egóhoz, a kollektív tébolyhoz járulnak hozzá. Tökéletes időpocsékolást jelentenek, és már csupán emiatt sem érdemes foglalkoznunk velük.

 A BELSŐ BÉKE MÁSOKRA IS ÁTTERJED

Az ego - a tudat félelmet ismerő része - konfliktust és különállást akar, mert ezek jelentik táplálékát a túléléshez. A béke, a belső nyugalom az ego halálos ellensége. A szeretet és a béke pedig annyira összefonódik egymással, hogy külön-külön nem használhatók. Nem élhetjük át a szeretet ölelését, amíg bensőnkben békét nem teremtünk. Csakhogy ennek a békének semmi köze sincs ahhoz, ami körülöttünk a világban történik.

Hallottam egy szép történetet, amely jól illusztrálja az attitudinális gyógyításnak ezt az elvét. Élt egy pap Svájcban; hatvannégy éves volt, közel járt a nyugdíjhoz, vizsgálat alá vette hát életét és az Istenbe vetett hitét. S miközben ezt tette, rengeteg kételye támadt önmagával és a valósággal kapcsolatban. Annyira levertté vált, hogy elhatározta: Istent szögre akasztja, és kér egy másik papot maga helyett. Ettől kezdve a kocsma látogatása lett a fő tevékenysége.

Pár nappal e változások beállta után egy asszony, a gyülekezetének tagja üzent neki, hogy meghalt a férje. A haláleset alig két házzal odább történt; a pap azonnal odasietett. Pontosan tudta, mit kell ilyenkor mondania, hiszen sokszor volt már hasonló helyzetben. Csakhogy épp amikor szóra nyitotta volna a száját, megszólalt benne egy belső hangocska: - Ne mondj semmit, csak arra a szóra gondolj: "béke". - Eltelt öt perc, a pap újból el akarta kezdeni a szokásos beszédet, de megint ugyanazt az üzenetet kapta. Így múlt el egy teljes óra. Akkor az özvegy szólalt meg. Azt mondta: nem érti, mi történt. Itt fekszik a férje holtan, és ő mégis olyan békességet élt át, amilyet soha életében. A pap megnyugtatta: ő ugyanezt tapasztalta. Először érezte meg, mit jelent Isten békéje.

Jusson eszünkbe minden nap, minden percben, minden másodpercben, és kiváltképp jusson eszünkbe minden reggel, amikor felkelünk, hogy ha önmagunk számára elfogadjuk a békét, akkor a világon minden eleven lélek egy kis békéhez jut. Így alakul át a világ, nem pedig úgy, ha megtámadjuk azokat, akik a támadás pártján állnak.

 MINDEN TUDATOT EGYESÍT A SZERETET

Sokféleképpen igyekszünk őrizni tudati privátszféránkat, különállásunk érzését. Munkám során gyakran találkoztam az egyikkel: azzal a tévhittel, hogy a mély és jelentésteljes kommunikációt eleve lehetetlenné teszi valamely fizikai körülmény, állapot, fogyatékosság. A test kora, az agyat ért fizikai sérülés, az etnikai vagy társadalmi származásban fennálló különbség, autizmus, nyelvi korlátok, alkoholizmus - ez csupán néhány példa a testek között fennálló különbségekre, amelyek látszólag elválasztják egymástól a tudatokat. Csakhogy e fizikai körülmények a látszat ellenére sem képeznek akadályt, mert a valódi kommunikáció a belőle származó összes áldással együtt az ember szeretetközpontján keresztül megy végbe, márpedig a szeretetközpontot egyáltalán nem befolyásolja az iskolázottság, a gyakorlat, az életkor vagy az agy állapota. Tudom, hogy ez a megállapítás a legtöbb ember számára nem a nyilvánvaló igazságot hirdeti, de ha az ember következetesen és kitartóan gyakorolja életében a szeretetet, e mondás igazságára megkap minden bizonyítékot, amit csak kíván, és egy idő után ostobaságnak fog tartani minden olyan érvet, amely azt próbálja bebizonyítani, hogy az egyes emberek tudata nem kommunikál egymással.

Szeretném, ha elolvasnál még egy részletet az ápolónő, Sharon Tennison feljegyzéseiből - ez gyönyörűen illusztrálja a tényt, hogy egy nagyon mély szinten kapcsolatban állunk egymással, és hogy semmiféle testi állapot nem vethet gátat a kommunikációnak.

December közepe van... A karácsonyi ajándékokat már megvették vagy elkészítették; a gyerekeim nincsenek itthon, és nekem semmi tervem ma estére. Felhívok egy kórházat, hátha szükségük van segítségre az éjszakai műszakban. Általában szükségük van.

Kórházról kórházra vándorolni, minden emeletet, minden intenzív osztályt kipróbálni izgalmas kaland. Az ember sohasem tudja, milyen orvosi, érzelmi vagy lelki válságot hoz a következő nyolc óra, milyen emberekkel ismerkedik meg a műszak végére. A kórház felé menet gyakran azon kapom magam, hogy kis imát dünnyögök magamban arról: olyan helyre kerülök, ahol személyiségem a leghasznosabb lehet, vagy ahol olyasmit tanulhatok, amire az eszemnek, a lelkemnek a legnagyobb szüksége van. Aztán ejtem a témát, és elfogadom, hogy nyilván ott a helyem, ahová helyeznek.

Ezen az éjszakán a belgyógyászatra kerülök. A nappali nővértől megtudom, hogy a 322-es kórteremben van egy nagyon ingerlékeny beteg. Negyvennégy éves férfi (egykorú velem), az alkoholbetegség végső stádiumában, aki mindenféle antiszociális cselekedettel áll bosszút a világon. Legutóbb azt találta ki, hogy nem kéri az ágytálat, ezért az ápolószemélyzet kénytelen állandóan cserélgetni az ágyneműjét. Rosszindulatú, agresszív, a testét és a csuklóját az ágyhoz kellett kötözni. A nappali nővér örömmel szabadul meg tőle, de én sem vagyok biztos benne, hogy pont egy ilyenre van szükségem, amikor rajta kívül még nyolc, elég súlyos állapotban lévő betegről kell gondoskodnom.

Körüljárok a kórtermekben; a 322-eshez közeledve formaldehidszag csapja meg az orromat. Ahogy belépek, a szag már bántóan erős. A 322-B ágy körül össze van húzva a függöny. Bekukucskálok: az ágyon magzati pózba kuporodva egy összeaszott kis test fekszik, magasra púpozott takarók között; olyan szag árad belőle, amilyet utoljára a főiskolán, az anatómiai vagy a fiziológiai laborban éreztem. Elhúzom arcáról a takarót, hogy észrevegyen, de meg sem rezzen. Amikor harmadszor rázom meg, szitkokat vág a fejemhez, megragadja a takaróját, és ismét eltűnik alatta.

Állok, nézem ezt a kis emberkupacot, a saját egészséges testemre gondolok, és azon töröm a fejem: vajon hogy juthat idáig valaki negyvennégy év alatt? Az, hogy egykorúak vagyunk, szívemben még szorosabbra fűzi a köztünk lévő kapcsolatot. Hogyan történhetett ez?

Kimegyek, folytatom a körutat szobáról szobára, hogy képet kapjak ma éjszakai betegeimről. Érzelmileg aránylag stabil, jó állapotban találom őket; van családjuk, vannak hozzátartozóik, akiktől támogatást, szeretetet kapnak. Csak az a kis figura ott a 322-esben... Megnézem a könyvet. Valóban: sohasem látogatja senki. A gyógyszerlapján az áll, hogy a delírium tremens ellen hat óránként 10 köbcenti paraldehidet kap intramuscularisan, attól van az az orrfacsaró szaga.

Délután ötkor hozzák a vacsorát. Bemegyek hozzá, hogy megnézzem, képes-e segítség nélkül enni. Nem is tud róla, hogy ott a tálca. Lassan kezdem megszokni az egyre sötétülő szobát: a függöny még mindig szorosan körülfogja az ágyat. Gyengéden egy kanál levest viszek a szájához; meglepetésemre elfogadja. Aztán még egyet. És még egyet. A fejem még mindig azon jár, vajon van-e mód arra, hogy hozzáférjünk ehhez a kis magába zárkózott lélekhez. A szívem azt mondja: az egyetlen, amire reagál, az a szeretetteljes, gyengéd szolgálat. Amikor elege lett a levesből, a szája elé húzza a takarót, és újból eltűnik szó nélkül. Kiviszem a tálcát a szobából, és folytatom esti teendőimet.

Este hatkor ideje beadnom a paraldehid-injekciót. Öt-öt köbcentiméter mindkét farba: hatalmas dózis az izomnak. Rettegek, hogy megtegyem ezt a máris agyonkínzott kis emberrel. Két teleszívott fecskendővel megyek a szobája felé. Amikor belépek, észreveszem, hogy a formaldehid szagához valami más is hozzákeveredett. A beteg újból visszavágott a világnak - az egyetlen módon, amire még képes, hiszen a kezét lekötözték, és a napjai meg vannak számlálva. Ha valaki ezen a szinten foglalkozik az emberekkel, mint én, akkor szükség esetén eltompulnak az érzékei.

A szobában most már szinte teljes a sötétség... Csak a halvány éjszakai lámpa dereng az ajtó fölött, és én azt veszem észre, hogy az elfüggönyözött ágy mellett ácsorgok. Apró emlékfoszlányok jutnak eszembe: Dr. Jerry Jampolsky nemrég hallott szavai... hogy "a legvisszataszítóbb embereknek van a legnagyobb szükségük szeretetre", meg hogy "bocsássuk el önmagunkból az ítélőbírót"... Igyekszem, hogy "szeretetet sugározzak", hogy "megnézzem" ezt a kis embert, "igazán megnézzem, amíg meg nem látom benne a testvéremet". És mivel semmi mást nem tehetek, szinte transzban engedem, hogy hassanak ezek a gondolatok a köztünk lévő térben. És valami megindul a szívemben: valami új érzés, valami felismerés; mélyen legbelül megszületik bennem a felismerés: lehet, hogy ezt a kis embert soha senki nem érintette meg élete negyvennégy esztendeje alatt. Lehet, hogy szegény sorsú mexikói fiúcska volt, egy nagy család utolsó szülötte, egy poros, zsúfolt, fülledt zugban jött a világra, ahol a bevándorló munkások küzdenek a túlélésért. Láttam egy vézna kisfiút, aki megérkezik ide szaktudás nélkül, támogatás nélkül, szeretet nélkül - lehet, hogy az ital volt az egyetlen vigasz, amire életében sikerült rátalálnia. Vajon ez a kisfiú pusztán a képzeletem szülötte, vagy ráéreztem a valóságra? Nem tudom, nem is igazán érdekel, mert valószínű képet mutat a páciensről, és mély együttérzés indul meg bennem, mintha a csontjaim velejéből indulna ki.

Odanyúlok, hogy elhúzzam fekete haját a szeméből. Nem mozdul. Megint a homlokára teszem a kezem, és elsimítok még egy hajfürtöt. Az eszem azt mondja: a legkevesebb, amit ennek a kisfiúnak adhatok, az az érintés, amiben talán sohasem volt része. Aztán, ahogy leülök az ágy mellé, a szívem átveszi az irányítást: kezem egyszerű mozdulatokkal igyekszik közvetíteni a megnyugvást. A szobában uralkodó vegyes szag eltűnt a tudatomból, a fecskendők türelmesen várakoznak.

Olyan érzés fog el, mintha félúton lennék a hétköznapi valóság és a mennyei síkok között, a Mostban, ahol semmi más nem létezik, csupán a jelen pillanat. Egyszer csak meghallom, amint azt mondom neki, lágyabb hangon, mint a sajátom: - Tudom, ha újra kezdhetné az életét, nem az italt választaná. - Különös mondatnak tűnik most, hogy kint van, de bizonyára helyénvaló, mert fojtott, szomorú válasz érkezik rá: - Nem, nővérke. Nem. - A hangot szenvedés hatja át. Aztán akadozva elmeséli: tizenéves korában, El Pasóban szokott rá az italra. Élete legelső percétől fogva a határmenti város nyomorultjainak kegyetlen életét élte. - Utálom az ízét. Csak azért iszom, hogy elfelejtsem a szenvedést. - Megkérdezem: tehetünk-e érte valamit, segíthetünk-e abban, hogy leszokjon. Nemmel válaszol: a szenvedélye olyan, mint egy szörnyeteg. Tudja: vissza fog térni az italhoz, ha megéri, hogy elbocsássák a kórházból.

Arra gondolok: minden ápolónői tudásomat arra összpontosítom, hogy segítsek az embereknek felmérni életük problémáit, segítsek összeszedni erejüket, hogy leküzdjék korlátaikat, támogatást, szeretetet és bátorítást adjak, hogy visszanyerjék hitüket önmagukban - és itt mindez mit sem ér. Szívemből szeretem ezt a kis embert. Hogy le tud-e szokni az italról vagy sem, egyszerűen nem számít. Érték van benne, és a végzet különös szeszélye folytán lehetőségem nyílt belelátni: olyan mélyre, ahová az alkohol nem hat el. Elmondom neki: tudom, milyen irgalmatlan küzdelem volt számára az élet; nem baj, meg tudom érteni, ha nem képes leszokni az italról; nagyon különleges embernek tartom, és mindent meg fogok tenni, hogy jól érezze magát. Egymás kezét fogjuk, és elképzelhetetlen sűrűségű érzelem tölti be a betegszobát.

Kezdek ráébredni a másik valóságra: az ágyneműt ki kell cserélni, és az injekció már most is harminc percet késett. De ami történt, fontosabb ennél. Érzem, hogy ez a lélek elhagyni készül a testet, de úgy távozik az örökkévalóságba, hogy megismerte a szeretetet, az elfogadást.

Fogom magam, elindulok tiszta ágyneműért, és közben magamban így fohászkodom: - Édes Jézusom, most tudom csak, mit érezhetsz a Föld minden gyermeke iránt, mikor látod, hogy eltévedünk és elveszünk önnön korlátaink között. Te átlátsz mindezen, a lényünk legmélyéig... - Ilyen hát a feltétel nélküli szeretet. Először éltem át ebben a mélységben; úgy érzem, mintha az egység átélésével egy más dimenzióba kerültem volna.

Kioldozzuk a kis embert, aki már nem agresszív, és kicseréljük alatta az ágyneműt. Bocsánatot kér, amiért megdolgoztat. A szobát új érzés tölti be; rájövök, hogy a kétségbeesés, a csüggedés hegyeit is el tudja mozdítani a szeretet.

---

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

KÜLSŐ KÖRÜLMÉNYEK NEM AKADÁLYOZZÁK
AZ IGAZI KOMMUNIKÁCIÓT

A BELSŐ BÉKE MÁSOKRA IS ÁTTERJED

MINDEN TUDATOT EGYESÍT A SZERETET

Minden tudat összefügg.

Oldal: A szeretet...:Nyolcadik fejezet
A kutyák. A szeretet ereje. - © 2008 - 2026 - angolkonnyen.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat